Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
Már eddig elmókáztunk ott vagy fél órát, gondoltam, a vér bizony kiázik alaposan, nem marad a zacskóban semmi, pedig én igen szerettem azt, ha édesanyám négyzetekre vágta, s forró zsírban kisütötte. Sokat mondok, ha két perc kellett hozzá, hogy elkészüljön. Egyik legjobb étel volt az! Hát most igen sandán néztem édesapámra, de nem szóltam egyet se. Megérzi az ember, ha valamivel megtisztelni szándékozzák, bár fájdalommal járjon is a másik becsülése. Csak üldögéltünk nagy türelemmel, néztük a vizet, a túlpartot — és vártunk. Már meghangyásodtak a lábaim, a karom, a derekam alig bírtam, de apám egyre csak mozdulatlanságra intett. Már arra gondoltam, ezt a titkos tudományt szívesörömest átengedtem volna másnak, amikor az egyik bakon megmozdult a vessző. Apám keze már körül is fonta finoman, dehogy szorította, inkább őrizte. Azután megint. Majd megint. S amikor a rövid zsineg a bot vége s a víz között úgy feszült, hogy félni kellett: elszakad, apám egyetlen erős mozdulattal rántotta ki, mindenestül. Hogy mindenestül? A zsineg végébe kecsege kapaszkodott, hogy éppen kitöltötte a háncsszatyor hosszát. Virgonckodtam volna, de apám csendre intett — várt a többire, s nemhiába. A következő vergődését már együtt éreztük, a halat együtt emeltük ki, együtt akasztottuk le a horogról. Csúf, hosszú orrú csuka volt, de jókora. Csak suttogni mertem: — Ponty nem lesz? — mivel azt szerettem inkább. — Ezek ragadozók — suttogta apám visszafogottan, csak a torkában göcögött a nevetés. — Akadhat azonban ponty is. Akadt: éppen negyediknek — jóval kisebb a kecsegéknél, mert a harmadik megint az volt — de a csuka már nemigen hagyta el az én pontyomat a növésben. Mert az utolsót reámhagyta édesapám — fogjam ki, ha tudom. Máig se felejtem első halászatom hihetetlen örömét — a kezemben rángatózó bot bűvöletét, apám elismerő pillantását. Akkor mondta először: „Ember lesz belőled, fiam!” S azt se felejtem, milyen gonddal tüntette el a fűzfa alatt minden nyomunkat, s meddig gyalogoltatok a parton lefelé, hogy a falut megkerülve érkezzünk haza. Nadrágfoltozó ünnep volt aznap, már nem emlékszem melyik. Olyan ünnep, amelyik az is meg nem is, mint a nagypéntek, vagy az Ádám-Eva napja. Ez éppen egyik se volt, valamelyik Boldogasszony lehetett talán. Ilyenkor dolgozni keveset szabad, sokat nem illik, délután meg tilos. Édesapám otthon maradt, segített halat tisztítani, anyám hagymát készített elő, s tésztát gyúrt a halászléhez. Nekem nagy dolgok jutottak: a fényes pikkelyek s a nagyokat pukkanó hólyagok, no meg a bizonyosság, hogy öregszülémet kész ebéddel lephetem meg, mert ő el nem jött semmi hívásra a lányához délidőn. Azt ő megalázkodásnak érezte — mások voltak a szokások, mint manapság. Most ugyan leginkább a fiatalok mennek a szülékhez vasárnap, családostól, főleg, akik a falujuktól már végképpen elszakadtak, s ide a szomszédba, városba húzódtak lakni is, dolgozni is. Ők bezzeg nem érzik megalázónak a minden hétvégén megrendezett sáskajárást. A szegény öregeknek majd a lelkűk szakad ki a nagy igyekezetben, hogy szó ne érje a ház elejét. Mi akkortájt elvittük nagyanyámnak az ebédet takarosán, kosárban, fehér szalvéták között — jó bőségesen. Néha hétköznap is, de vasárnap biztosan. Mire való volna a gyerek a háznál, s meddig tart annak odáig elfutni, hisz fiatal, fürgék a lábai. Estefelé pedig szépen felöltözve az egész család elment meglátogatni az öreget, aki nyáridon gyümölccsel, télen keltkaláccsal vagy süteménnyel kínálta vendégeit. Az én öreganyám olyan vékonypitét sütött, hogy azóta se ettem olyat — később megvallotta, hogy a tejfölt soha nem sajnálta belőle. Emlékszem a réteseire: a káposztásra, a kelt sós-tojásosra és a kukoricamáléjára is. Megszárította ő a citrom- és narancshéjat, hol melyik volt éppen a kékvirágos tálkában, azt reszelte belé. 14
