Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

se öreganyám, mivel nyelvemen a csokoládé azonmód olvadozni kezdett, s tán meg se köszöntem, el se köszöntem, iszkoltam kifelé.

Elmerülten szopogattam az először ízlelt keser-édességet, először rögzítettek érzékeim és emlékezetem asszonyszeméllyel együtt ízt és illatot. S hogy a csokoládé elfogyott, kemény, édes mag maradt a nyelvemen, lapos akár a kavics. Ujjaim közé vettem, majd a tenyerembe, fehér volt, fényes, tapadós. Csak kisebbedett egy keveset, formája megmaradt. Leültem vele az árokszélre, s nézegettem. No ugyan, alaposan becsapott engem a szatócsné! Olyan cukorka ez is, mint a többi, csak éppen rákenték a csokoládés kenceficét. Újra a nyelvemre tettem, s már nem óvatoskodtam, egy kettő szétroppantottám a fogaim között. Hát amit az a fehér zománc rejtegetett, az maga a csoda volt. Újabb, ismeretlen zamat — nem a kakaóé, csak hasonló hozzá.

Akkortól fogva én mindig a SANTOS CAFFE zacskóját kerestem, hogy soha meg ne találjam többé.

Gondolom, csak mintacukorka lehetett az, babkávéízzel töltött. A mi falunk számára túl drágának találtatott, nem rendeltek belőle. Hanem énnekem kijutott abból is. A tanulságból is, mert mi minden lehet még ezen a világon jó, szép és finom, amiről soha nem hallottam s tán soha semmit meg nem tudhatok?

Most már mindig csak arra vártam, édesapám mikor, hová készül városba vagy vásárra valamerre, hogy én is véle mehetnék.

Nagy háborúságok következtek odahaza, éppen ezért.

Anyám folyton a templomot bújta, már amikor a munkájától tehette, mert meg kell hagyni, sokat dolgozott. Hogy látástól-vakulásig az nem helytálló, mert lámpagyújtás után is. Vajat köpült, gyapjút font, fűszerpaprikát tört — nem emlékszem arra, hogy ölhetett kézzel láttam, legfeljebb vasárnap délután, de akkor meg az olvasót fűzte a keze fejére, s szemenként morzsolgatta, csak hát sokkal lassabban, mint a kukoricaszemeket. Mindig egy helyre nézett, mintha megbabonázták volna, olykor meg se látott minket. Ha melléje ültem a kemence padkájára, úgy hessentett el, akár a dagasz- tóteknőt meglepni vágyó légyrajokat.

Pedig szép asszony volt, sudár. Haláláig olyan egyenesen tartotta magát, mint a fenyő, komoly, szigorú arcán ritkán felejtődött egy-egy mosoly, inkább átsuhant rajta, mint amikor a felhők mögött néhány másodpercre kiszabadul a nap egyik fele, hogy már el is tűnjék a másik vaskos felhőréteg mögött, s közben is félhomályban tartja az igazán ketté nem szakadt párarengeteg azt a ragyogást, amelyet oly igen látni akarnánk.

Anyám igazi, szívbéli örömét látnom soha meg nem adatott nekem.

Apámnak? Nem tudom.

Vasárnap mise után a gazdakörbe ment, ebédelni hazajött, kicsit lefeküdt ejtőzni, azután visszament ugyanoda. Sokan nézték furcsálkodva, mert se ivott, se kártyázott. Szívesen dominózott bárkivel, de leginkább sakkozni szeretett. Erre a játékra ritkán akadt vállalkozó, talán azért igyekezett megismertetni velem olyan nagyon korán. Anyám arca mindig földerült halványan, alig észrevehetően, ha egymással szemben ültünk le a kockás táblához mi ketten. Apám meg úgy tett, mintha nem vette volna észre anyám örömét. Hogy miért? Ennek igazi okát mai napig se tudom. Mintha mindig neheztelt volna rá valami titokzatos hántás miatt, ami meg-megújult s nem múlott el soha. Olykor rajtakaptam, főleg ünnepnapon, hogy szemébe húzott, fekete kalapkarimája alól fanyar képpel nézegeti anyám vékony lábszárát, a munkától bár kérges, szürke kezeit, halovány, keskeny arcát. Aztán elfordult megsavanyodva. Ebédnél csak oda-odavágott a szemével rosszallón, ha anyám kevéske ételt szedett magának.

— Te vagy a gazdasszony! — figyelmeztette nem egyszer keményen.

— Én volnék — mondta anyám enyhén rekedtes, gyönge hangon, szemét lesütve.

10