Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
RAFFAI SAROLTA FÖLD, EMBER, FOLYÓ — regényrészlet — A világ minden baja attól van, hogy az emberek nem tisztelik egymást. Hogy nem eléggé? Egyáltalán. Már a gyerekek se a felnőtteket, ki is nevelné rá őket? Azok a szülők meg tanítók, akik maguk se . . . Végiggondoltam én ezt már igen sokszor, a végeredmény ugyanaz. Mert ha egyszer nyitna csak az elmém más magyarázatra, tán reménykedhetnék, hogy tévedtem. Parasztgyerek voltam, mondhatom olyan, akinek a csupasz térdére a marhatrágya is rászáradt olykor, de tiszteltem is mindenkit, aki a magáéról levakarta. Az idősebb legénykéket, szüléimet, a rokonságot, kiváltképpen pedig a tanítóimat. Fejtetőre állott azóta a világ. Édesapám akkortájt tizenhét kataszteri holdon meg négyszáz négyszögöl belsőségen gazdálkodott. Hála a jó természetének, amely igen nyugalmas volt, testvérrel nem vert s nem áldott meg engem a föntvaló, pedig éretlen fejjel ugyancsak kívántam. Ma már, a mai eszemmel dehogyis kívánnám, látok én éppen eleget ebben az életben ahhoz, hogy semmiképpen ne érezzem az oldalágiak hiányát. Anyám gyakorta rajtam felejtette a szemét: — Te, egyetlenem, te! — mondogatta ilyenkor savanyún, s nemigen láttam a tekintetében se örömet, se tetszést, mindig csak vizslatott engem ő, amíg élt. Mintha valami rosszra gyanakodnék. Hogy pontosan mire, sose árulta el. Ha valamikori, most már igencsak megkopott egy-két fényképem nézem, jókedvre magam se derülök. Tán kicsit nagyobbra kerekedett fejem a szükségesnél, a térdig érő nadrágocskában úgy tűnik, rövid, kicsit görbe volt tán a lábam, hanem a szemem már akkor úgy fénylett, mint a bogár. De mit lehet tudni egy kicsiny gyerekecskéről 8—10 esztendős korában? Legfeljebb a tanítója tudja, mit remélhet tőle. Magas, vékony, piszkafa ember volt, az arca hegyén ritkán nyílott egy kis pirosság, fehér volt az általában, sápadt, mint az úritök. Izgett-mozgott örökkön, nyughatat- lanul, meg-megállt a tanterem ablakánál, hol egyiknél, hol másiknál, s nézdegélt kifelé. Hogy mit figyelt, a jó isten tudja, hiszen akármelyik ablak deszkájára támasztotta is hegyes könyökét, mindenünnen csak a templom farára látott. Nagy elvágya- kozás lehetett benne, s hiábavaló. Úgy vélem. De mert soha nem ült meg egy helyen, mi csak őt lestük, vagy a nyitott könyvünket böngésztük, mert a rendbontást nem tűrte s ott volt közöttünk unos-untig. Irigyeltük is a suttyó legénykéket, mert hogy az ő tanító uruk a déli órákban már el-elszunyókált a pulpituson; olyankor aztán! Nálunk meg még egy piszt se lehetett szánkon kiengedni, a miénk rögtön észrevette, s bár inkább csak a nézésével csapott meg bennünket mint egyébbel, úgy tartott azzal kordában, mint parádés kocsis a hintóba fogott lovakat. Mai napig vallom, hogy ő tanított meg elsőbben is a fentebb valókat tisztelni. Mert először csak azokat kellett, ilyen volt már a világ. Szerettem a betűt, de kiváltképp a számokat. Mit lehetett abból a tíz, semmiségnek látszó parányi jelből elővarázsolni! Egy egész mindenséget. No meg tréfát is. Anyám égnek emelte a kezét, amikor rázendítettem a nótára. — Nyolcszor négyes baka vagyok én, recece! — Vígan masírozok én. A tanító úr más gyereket nem küldött boltba soha. Csak egy szatócsüzlet volt a mi falunkban, annak a vegyes illatára még ma is emlékszem, ráismernék akárhol. 8
