Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - KRÓNIKA - Válság vagy váltás? - Szociográfusok kerekasztal-beszélgetése a Forrás szerkesztőségében (Hatvani Dániel, Buda Ferenc, Bánlaky Pál, Kamarás István, Varga Csaba, Csató Károly, Varga Dávid, Kőbányai János, Tóth Tibor, Kovács János és Bodor Jenő felszólalása)
szociográfiát, például Szabó Zoltán vagy Kovács Imre jelentős műveit. Ennek érdekében is célszerű volna, ha egy-egy harmincas évekbeli — vagy még korábbi — munkáról kerekasztal-beszélgetést rendeznénk, egyúttal gondolkodva e könyvek kapcsán mai problémáinkról. Végül: saját ügyeinkről. Azért is láttunk neki a fülöpszállási és a kiskunhalasi vizsgálatnak, mert örömünkre sokáig úgy tűnt, hogy Bács-Kiskun megye jóvoltából legalább négy-öt különböző településtípust kutathatunk. Bizakodtunk az érdekegyezésben vagy legalább az érdekhasonlóságban. Ezért is törődtünk bele — talán túlságosan nagyvonalúan — abba, hogy az egyik szociográfiai könyvünk nem jelenik meg. Aligha fogható ránk, hogy hiányzik belőlünk a megértés, a tolerancia. Csakhogy ez — a megye szempontjából fontosabb — vállalkozás úgy folytatható, ha az anyagi, erkölcsi, kiadási feltételek és garanciák nem légből kapottak. Az nehezen képzelhető el, hogy valaki úgy marad segítőtárs, hogy nem fogadják el segítőtársnak. Ez igaz a szociográfiára is. CSATÓ KÁROLY Nem tudom itt kell-e, vagy ennél jóval illetékesebb irodalompolitikai fórumon kellene elhangoznia a szociográfia válságával kapcsolatos témának, ha a válságot éppen a szerzők emlegetik. Én ezt már két éve megírtam egy tanulmányban. (Szociográfia: válság és X — X = leépülés -f- alkalmatlanság + korrupció, Új Forrás, 1979/6. sz. — Szerk.) Annak idején kértelek titeket is, másokat is, hogy tudatosítsuk ezt a helyzetet, mert utána lehet csak meghaladni is. Ez akkor nem ment, de csend van azóta is. fgy aztán újra és újra megfogalmazódik a két kérdés: lehet-e, és kell-e szociográfiát írni? Én idevágónak érzem, találjátok ki, hogy ki írta ezt: „Proletárforradalmak viszont, (. . .) állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait.” Bizony, ezt Marx Károly írta, s most vonatkoztassatok belőle a szociográfia mai állapot- jaira. Gondolkodjunk el a politikakultúra és a szociográfia viszonyában azon, hogy a szociográfia válsága miféle mélyebb válságra utalhat vissza? Egyáltalán: a politikakultúrában már fölért odáig ez a társadalom, hogy a kegyetlen tényszerűség, a valóban mély önismeret fenségének birtokában a jövőjéért gúnyolja és leleplezze önmagát? Igazából még elvben sem. A gyakorlatban pedig mintha mindenfajta, nem egyszer intézményesített védekező mechanizmusok is működnének ez ellen . . . Máris itt van a szociográfiával kapcsolatban a Bánlaky által említett tolerancia, vagy intolerancia kérdése, amelyről beszélni itt, érdemben dönteni viszont más szinten lehet. Ebben a helyzetben mit javasolnék? Én a feltáró, a lényeget elemző, amolyan vertikálisnak keresztelhető szociográfia művelésének vagyok híve, s nem annyira a leíró, a jelenségek terjedelmét bemutató szociográfiának, bár az utóbbinak van sokkalta nagyobb esélye a nyilvánosságra. Azért is így van ez, mert az első közvetlenebbül, az utóbbi közvetetten érinti a politika intézményeit, érdekeit, s a kölcsönös függőség alapján máris más a tűrés, vagy a nem-tűrés az egyik, meg a másik módszer iránt. Ha nem kínálkozik más megoldás, vegyük elő a Huszadik Század című folyóiratot, mert egy csomó ötletet adhat a mának. Például: Szabó Ervinék, Jászi Oszkárék a legkülönbözőbb égető társadalmi gondokról körkérdést intéztek a legjobb szakemberekhez. Mivel ma a szaktekintélyek diplomáciája széltében-hosszában ismert, és nem nagyon változik, én a sztárolatlan tanítványaikra — úgy a méltókra, mint az eretnekekre — hívom fel a szerkesztői figyelmet. Válsághelyzetre mindig jellemző a megmerevedettség állapota is, ezért én rendkívül fontos szerepet tulajdonítok a nem hivatalos szakmai közvéleménynek is, a kísérletező szociográfiai és szociológiai magatartásoknak, és általában a még nem legitimált társadalomkritikának, hisz ezekből sarjadhat valami más. A szociográfiával kapcsolatos szerkesztői koncepciótokon én nyitnék, s megmondom milyen irányban, ugyanis nem vagyok híve, hogy közöltök agyonismételt rádiós riportokat. Ezek — azt hiszem — a szociográfia hiányából adódó félmegoldások. De miért nem lehetne az ország egyes tájait érintő, politikai döntésekre visszautaló bármilyen tényt megírni, ami önmagáról beszél, s tudatosulván az olvasóban legalább az a kérdés megfogalmazódhatna: van még józan eszünk? Az irracionalizmusokkal szemben adni kellene a nyilvánosság kontrollját. VARGA DÁVID Figyeltem ezt a beszélgetést, és talán egy irodalompolitikai momentum kimaradt, ami nyilván szorosan összefügg a társadalmi problémákkal, amiket már érintettek. Nekem mint újságírónak az újságírás azért nem volt jó, mert állandóan meg kellett kerülnöm a lényeg kimondását. Azért rokonszenves viszont a szociográfia műfaja, mert ott a lényeg felé lehet hatolni. A magyar irodalomban van egy tendencia, és van egy ellenkező tendencia. A fő tendenciát mindenki elismeri, ez a politizáló irodalom, Petőfi, Ady, József Attila stb. Szerintem a szociográfia attól lett naggyá az utóbbi időkben — már amennyire naggyá lett —, hogy ezt a vonalat folytatta, átmentette a versekből, ahol néhányan még, s a prózából, ahol már alig-alig képviselik. Nagy kár lenne, ha bárki hagyná, hogy ez a közéleti, politizáló tendencia elvesszen. Nemrég beszélgettem egy igen rokonszenves szerkesztővel, akinek 93
