Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Kőbányai János: Könnyű testi sértés (elbeszélés)

izmosuló gyanút, amellyel minden szembenjövőben azt vizslatjuk, hogy mekkorát tud ütni, az ösztönös rettegést, amely új jogtalanságot szülhet. (Az emberek a félelem elleni védekezésükben félelmet keltenek az ellenfélben, és másoknak okozzák azt a sérelmet, amelyet önmagukról elhárítottak, mintha feltétlenül szükséges volna sérelmet akár okozni, akár elszenvedni” — mondja Livius De officiis első könyvében.) Öt nap múlva engedtek ki a Bajcsy-Zsilinszky kórházból, amely a sérülés napján tartott ügyeletet. Szikrázó napfényt vert vissza a valószínűtlenül fehér márciusi hótakaró. Barátnőm­mel gyalog megyünk végig az Óhegy utca jóságos nagyanyóként földbe töppedt házai között. Itt még a járdaszegély minden második köve téglalap alakú, s nekem csak azok­ba szabad lépni. Repkénnyel benőtt csendes templom mellett visz el az utunk — üres padjaiban nyugodtan lehet elmélkedni — majd egy kápolnába botlunk. Vakondtúrás dombocskán az út közepe fölött lebeg, kettős kereszttel a homlokán. Mint papírból kivágott játék sárgállik, aránylik a meleg napsugárban a fehéren vattázott földből ki­gyulladó, tömzsi templomhajó. Aranyozott ikonkép: a kulcslyukon keresztül felsejlő ikonosztázról. A Csajkovszkij-park végében kinyitott már a Sörkert, kettő ötvenért mérnek egy pohár frissen csapolt Kőbányait. A tűzoltólaktanya üres, de már felállí­tották a röplabdahálót. A Martinovics tér házai újonnan renováltak, friss mészillatot árasztanak, színeik vidámak. A Kápolna utcába befordulva összetörik ez a finom pók- hálószövetű béke. A volt Klauber-közért helyén bántó űr, üszők feketéiIik. Egészen a vasúti töltésig ellátni, mert a kupoláit félősen vállai közé húzó, raktárhelyiséggé át­alakított zsinagóga és a Kápolna téri, vörös téglatestű kálvinista templom közti térség­ben végig sivár kőtörmelék, pusztaság. Fúrógépek sorozatai ugatnak, kerepelnek. Ó az a kép . . . Amikor mindkét kezével megfogott egy széket, mintha hozzám vágná. Vagy amikor a Valóság-om felé nyúlt, hogy kidobja a „mocskos újságjaimat”. Olyan védtelen, közel volt az arca. Átvillant bennem — hát persze, hogy bennem is —, hogy most tisztán, minden következmény nélkül telibe találhatnám. Ha teljes erőmből a gipsszel odacsapnék, aznap már semmire sem válaszolt volna. Boldog voltam, amikor kicsúszott a lehetőség a kezemből. És most is — mint akkor — ugyanúgy látom az arcát: Amint roppan az orrcsont, szétkaristolódik — hullik kusza metszőfogai gyenge palánkja. Vöröslőn felnyílik vas­tag hullámos ajka. És nyomában bő sugarakban patakzani kezd a vér. A gipszem konyá­kig véres. Mi tartott vissza, amikor már tudhattam, nincs közös szavunk, nincs kegyelem. Milyen sokáig féltem csókolózni. A következő fánál, nem, a következő saroknál, nem, majd a kapuban a búcsúzásnál ... és még évekig nem volt merszem hozzá. Vagy fejest ugrani. Az uszodában lefogták a bokám — úgy sem ment. S egy nap mégis fejjel előre loccsantam a medencébe. Milyen fantasztikus, kéjes érzés volt. Egész nap csak fejest ugráltam. így szabadítana fel, ha széttörnék, fröccsentenék egy meztelen emberi arcot? Ezen kellene csak túlesnem? És minden könnyebben menne? Itt volt a lehetőség. Nem akarom elengedni magamban a körülményeim, életmódom és az ehhez kap­csolódó kulturális hatások lepányvázta, atavisztikus eredetű, pusztító ösztönkedvet? Mert ez egy emberi gátlás? De ugyanakkor védtelenné tesz. És be kell látnom; semmi köze a valósághoz. Tehát mégsem olyan emberközeli? Akkor nem kell a valóság? Mi van helyette? Mindenképpen én vagyok a vesztes. A bűnügyi riport felvetette kérdéseket sem 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom