Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Kőbányai János: Könnyű testi sértés (elbeszélés)

ság éppúgy kihívás a bűnöző szemében, mint az átlagosnál gyengébb testalkat vagy a labilis idegállapot.

A magányos és bús emberek, a fellegekben járók, a különcök éppúgy áldozatjelöltek, mint az aktív társadalmi tevékenységet folytató személyek, akik felhívják magukra a rablók, verekedők figyelmét”.

Mindezek pertörténetekből tipizált, statisztikákkal is megtámogatott eredmények.

A fiatal tudományág vizsgálódásait tovább gondolva, általánosabb szinten: tettes és áldozat kapcsolatában, az emberi kultúrához más arányokban, eltérő körülmények közt hozzáfért, s ezt szükségképp másként feldolgozó (homogenizáló) életek tűrhetet- lenségig fokozott szakadéka—kétirányú deviencia — az, ami találkozásukkor elkerülhetetlen konfliktushoz vezet.

Az ütlegelés közben „rögzített” „mélyinterjú részlet” is erről győzött meg. Puritán, mindenki számára átlátható, a 2x2 józanságán alapuló, logikájában hibátlan igazságrendszert ismerhettem meg, amelyről azonban nem hittem volna — ó, szűk világom mindent bonyolultnak tételező arisztokratizmusa, szemellenzősége — hogy bárki — hát még sokaság számára — létező valóság. Pedig — el kell ismernem — az érvek kézenfekvőek. Ellenük akkor is, most is csak nem materiális, kézzel nem fogható — ne szépítsük a szót —, idealista tantételeket hoztam, hozhattam fel, mint „emberi szabadság”, „ne ölj”, „az ember nembeli lényege”, „emberiesült munka” stb. Nem a valóságból, hanem könyvekből leszűrt tapasztalatok ezek, szelíd, ábrándozó agyaké, amelyek épp a valósággal való naiv-makacs szembenállásuk miatt szenvedtek, szenvednek keresztet, máglyát, tarkónlövést és fölsorolhatatlanul sokféle üldözést az emberiség egész eddigi történelme során, s az erőszakkal szemben mind ez ideig tehetetlennek bizonyultak.

De ilyen tanulságos megnyilatkozást egy interjúalanyomból sem húzhattam volna ki mint riporter, s ezért — hangsúlyozom, a hatvanas években eszmélkedő nemzedékhez tartozom — nem volt az áldozat nagy érte.

Miután támadóm leadott néhány sorozatot, kezébe kapta holminkat, a tarisznyát és retikült. „Takarodj, takarodj”, üvöltötte a csendesre dermedt helyiségben, s hogy nem indultam, asztaltársasága segítségével kitaszigált bennünket. Kint a Blaha Lujza téren arra igyekeztek rábeszélni, hogy szálljak fel egy hatos villamosra és tűnjek el minél előbb, míg jó dolgom van, örüljek, hogy ennyivel megúsztam. „Olyan időket élünk, hogy ennyivel is megúszhatod.”

A forgalmas téren felbátorodva nem éltem a felkínált keggyel — noha konkrét tervem nem volt, miért szegjem meg a parancsot —, sőt azt is kijelentettem; ne képzeljék, hogy azt csinálják velünk, amit akarnak, különben is a szakmámhoz tartozik, hogy ne térjek napirendre ilyen igazságtalanság felett. S a helyzethez azért nem illő pátosszal: „Ha itt halok meg, akkor sem megyek el innen”.

— Bocsássa meg neki, részeg, nincs eszénél — javasolja egy hajlott hátú, szomorú szemű asztaltárs, ötven év körüli lehet. — Hogy beszélsz a firkász úrral? — löki félre ütlegelőm, s akkorát vág az arcomba, hogy néhány méterrel arrébb tántorodom. Majd négy-ötütéses sorozatok közben: — Megverlek akárhol. Ha akarod, az EMKE előtt, a rendőrök előtt. Engem „Medvének” hívnak, itt a környéken, mindenki fél tőlem. Én a saját apámnak is ököllel megyek, ha nem tetszik valami.

— Neked igazad? Annak van igaza, aki szebb és erősebb, aki nagyobbat tud ütni. Te még ütni sem mersz. Arra is gyáva vagy, hogy védekezz. Akkor meg minek beszélsz vissza, miért nem fogod be a pofád?

Te csak szájalni tudsz. Mire mész, firkász úr, a sok szöveggel? Nem úgy nézel ki, mint aki legalább sokat keres vele. Minek él az ilyen, mind föl kéne akasztani. Annak

1b