Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Bólya Péter: Pelbárt VII. (regényrészlet)

gászati felszereléseket, köztük a fekete villantót, amellyel talán a vízen járó halál is kifogható ...

S amott, a hegyi csendes esőben kapu nyílik, nem máshova, mint a Pinceklubba, hol Pelbárt üldögélni szokott, komor gondolatok között: „eltelt harminchat év, nagy utat jártál be, Pelbárt, de nem jutottál sehova; sokan szeretnek, de te senkit; ismert vagy ugyan, de inkább magánosán jársz-kelsz (a vízivárosi borozók környékén, egyikből ki, másikba be); egyedül alszol, nem szereted már, ha női szuszogás ébreszt fel az éjszaka közepén; iszol, mint a gödény, s így el-elfelejted lehetetlen, furcsa, zaklatott lényedet, amely nem tűr nyugvást egy pillanatra sem; itt, a Pinceklub hűvösében várod az éjfélt, egyedül, előtted palack bor s a pohár, fejed felett a glóriát formázó gondolatok, amelyek nem hoznak megoldást sohasem . . . »Nem megyek én, Uram sehova innét«, így szólasz maradban, s a poharat felveszed ..

Csendesen a hegyen. Az eső esik, Pelbárt mereng. Szótlanul áll előtte Anikó. Vár. Várja, hogy P. visszatérjen az emlékei közül.

— Itt vagy még Anikó? — nézett fel Pelbárt.

3.

— ... Velem kell jönnöd, Pelbárt — szólt Anikó. — Tudom, hogy beteg vagy és szomorú. Meggyógyítlak.

— Gyógyíthatatlan vagyok.

— Szép és nagy a lakásom, s a vécében szagosító permet található. Tiszta vagyok és gondozott, szeretek takarítani, habfürdővel fürdők, „body lotion”-t használok a fürdés után.

— ... Őrült vagyok, Anikó. így állapították meg a „Fiesta” szanatórium orvosai.

— Az udvarra néző szobában fogsz dolgozni, írógépet és forgószéket veszek neked. Ha elfáradsz az írásban, megnyomkodom a nyakad.

— Az orvosi diagnózis az én esetemben: pszichopátia. Nos?

— A kezdet az lesz, hogy finom ruhákat vásárolok neked. Elégetjük a régi holmijaidat, a fekete kord nadrágot és a kék zakót, a sötét inget és a mokasszincipőt . . . Letépem rólad az ezüstláncot, aranyat kapsz helyette, érmését. Elkobzom tőled a rézpipát. Leveszem terólad a fém csuklószorítót is, nem lesz már szükség ezekre a kaca- tokra! . . .

— Sötét indul, és egy lépésben mattot kap. Ez vagyok én, Anikó.

— Szép lesz az életünk, jaj, nagyon — mondta Anikó. — Reggel együtt ébredünk, meztelenül a franciaágyon . . .

— Impotens vagyok, haha.

— Bőséggel reggelizünk, tej, sonka, s a tojások. Estére szeretned kell, Pelbárt.

— Aztán bevonulsz az írószobádba, amelyet neked rendeztem be, és írsz. Főleg regényt, mert az kell a népnek, köztük nekem is. Nagy író leszel.

— S mire megírtad a napi adagot — folytatta Anikó —, én is hazaérkezem. A kedvedért délben zárok, ami ritkaság a butikosok körében. A Hiltonban vagy Interconti- nentálban ebédelünk. Szeretném, ha jól élnél, Pelbárt, velem. Szarvasgombás pulykát rendelek neked, á la én.

— Ki nem szar le engem, ó Anikó! — kiáltott Pelbárt. — Úgy, csakis úgy, ahogy szépmagam is leszarok mindenkit. Nem megyek én, Anikó, sehova innét.

— Pelbárt! — kiáltott hirtelen Anikó. — Tudod egyáltalán, ki vagyok?!

10