Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Varga Dávid: Magukra hagyott falvak
ni. Rab Ferenc újságíró csendesen, de határozottan pendítette ezt meg a Dunántúli Naplóban: „ .. .akárhányszor Gyűrűfűről esett szó hivatalos helyeken, mindig valami bizonytalanság érződött ki a vezetők szavaiból. Magyarán szólva: nem fejlesztik. Isten háta mögötti kis település, lélekszáma kétszázon aluli,utat tehát nem kap. Akkor pedig elpusztul”. (Kiemelés: V. D.) Senki se mondja, hogy a falu vesztét maguk a lakói okozták, mert — ez derül ki a beszélgetésekből — mindent megtettek lakhelyükért, amit csak lehetett. Élénk eszű, agilis emberek; művelődési házat építettek, maguk vezették be a faluba a villanyt, társadalmi munkában vágták ki az oszlopnak való fákat, ásták földbe a cölöpöket. A falu halálának másik oka kizárólag az a kategorikus imperatívusz, „isteni” döntés, mely szerint, ahol kétszáz embernél kevesebben élnek, oda már nem kell semmi. Pedig elég csúfos szegénységi bizonyítvány, ha azt mondják: kétszáz ember „alatt” már nem adunk utat, nem adunk orvost, nem adunk semmit. Egyenlő egy halálos ítélettel — de milyen jogon? Voltak — netán még vannak is — emberek, akik feljogosítva érezték, érzik magukat arra, hogy egy, akár kétszázfős településről azt mondják: nem fejlesztjük!... Érdemes lesz egyszer megvonni a falvak mesterséges elsorvasztásának pontos egyenlegét — nemcsak gazdasági, dologi szempontból, hanem mérlegelve azt is, okozott-e a városi élettel járó rohamos változás felmérhetetlen kárt az emberi pszichikum(ok)ban, nem járt-e nagyobb veszteséggel a görcsös alkalmazkodás az új környezethez, nem lett volna-e célszerűbb ott adni új, emberibb lehetőségeket a falusiaknak, ahol addig éltek. A gyűrűfűiek szavai mindenesetre arról árulkodnak, hogy új környezetük: Pécs, Szent- lőrinc, Szigetvár, a városi élet sok előnyét örömest elismerik, de hozzáteszik: „meg- csömörlöttünk”, „belesodródtunk a tömegbe”, „elvesztettük az arcunkat” ... K. J. 37 éves pécsi férfi, aki Gyűrűfűn nőtt fel, így vall: „Van, aki nem sokat hederít most se arra, hogy falun nőtt fel, de nekem még most is fáj, hogy a falu kihalt, pedig már 15 éve Pécsen élek.” „Könnyebben élünk, ez tagadhatatlan, de valahogyan a lelki békesség nincs meg, ez nagyon hiányzik” —teszi hozzá az apja. Bizakodásomra falu-ügyben az ad mégis okot, hogy mostanában mintha kezdenénk elismerni, megtanulni, újratanulni az egyéni értékek, a személyiség, a tehetség — vagy épp a lelki békesség — tiszteletét. Jelei mutatkoznak ennek a művelődésügyben, a pedagógiában, ahol egyre nagyobb rangot kap a személyiségfejlesztés, a tehetséggondozás, meg a gazdasági életben is, ahol a kisvállalat, az egyéni vállalkozás tisztelete kap nagyobb erőre. Nincs okunk kételkedni benne, hogy ez társadalmi rendünk javára szól. Általánosságban ez azzal biztat, hogy demokráciánk elmélyíti azt, ami a hagyományos polgári demokráciákban is érték volt: a személyiség, az egyéni kvalitás, törekvés tiszteletét. S ha ennek szellemében a falvak jövőjét kutatjuk, nem azt kell kérdeznünk; „hogyan nyer az ország többet?” (mert korábban csak ezt lehetett kérdezni), hanem azt: „hogyan nyer a falvak lakója többet?” Mert nyilvánvalóan ezzel nyer az ország is. Ennek az etikusabb alapállásnak a talaján ki lehet mondani: nemcsak kétszázért, de még tíz emberért is kell tanyán, „falun /villanyfény, kőház, iskolák, kutak” ... Viszont továbbra is komolyan nyugtalanít, hogy értelmiségünk derékhada, többsége változatlanul nem vállal feladatot —- egyebek közt — a falukérdéssel kapcsolatban sem. Nem vesz róla tudomást, a falvak megmentésének ügyét nem is érzékeli, pedig sokfelé, sokféleképpen keresi — nemegyszer hasztalan —a tennivalót. Pedig itt, ebben igazán találhatna munkát, távlatos, értelmes ténykedést. Indulhatna mozgalom, munkálkodás — csak példaként — a falvak országos szintű megítélésének helyreütéséért, hogy mielőbb megváltozzon a gazdasági erőforrásoknak a kis települések számára hátrányos elosztása. A megyékben tömörülő értelmiség —a műszaki és agrárértelmiség is! — számba, listába vehetné a körzetben lévő problematikus falvakat — ahány falu, annyi gond, annyi deviancia, annyi megoldás! Szívós munkával össze lehetne állítani a kritikus 32
