Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - Banner Zoltán: Az űrhajós levelei Bartók Bélához (vers)
BANNER ZOLTÁN AZ ŰRHAJÓS LEVELEI BARTÓK BÉLÁHOZ Vázlat a hetedik vonósnégyeshez Nem válogathatunk: ott a helyünk a korlátnál, s a kifordult gyomrú föld boldogságából fel kell szállanunk a késes égre, a kettébe szelt madarak, a tövig nyesett füvek, a röptűkbe roppant repülőgépek sajgó fájdalmai közé, tedd fel a mident-álló szemüvegedet mert fényes és hideg lesz odafent, föléje hajolunk a földnek, s bízvást remélve, tudva, dühöngve, sértve hogy nem néz fel senki sem, elvégezni a napi műtétet, belépni az erek lüktetésével szemben, belegondolni a sikoltó csendbe (benned sikolt fel a csend, annyira idegen), az első ének, amely a bőrödre cseppent permetezni a tájat, a zöld, a piros, a domb, a várak, az Írásos, az aszfalt az első éneket zihál ja. Ez a beszélgetés idegen már a szájnak, nem mozdul rá a nyelv csak a húrok, a legfinomabbra sodrott huszadik század, s a kifeszített acélkötelek már sohasem vezetnek vissza a kéményhez vagy a toronyhoz, ne kapaszkodj hát, vigyázz, veszélyes, csak a vaknak nyitott az út Neked tapogatózni kell a levegőben, a levegő a levegő, a levegő, addig mondod, amíg felépül és visszasúgja a kezednek: vagyok, de csak éjszaka lépj, és éjszaka forgass, a tiszták építőtelepe az éj, a taxik és a békák összebrekegnek, a mocsarakon csillagok remegnek, azért vagyunk itt fenn, hogy hazataláljunk, az utak, ő, az utak, odalenn már nem ismerik a messzit. 11
