Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - KRÓNIKA - Szekér Endre: Kissé megkésett búcsú Molter Károlytól
KISSÉ MEGKÉSETT BÚCSÚ MOLTER KÁROLYTÓL (1890—1981) „Sorra kidőlnek / a nagy fák. / Ez a tölgy is kidőlt. / De mi ez az orgonabúgás / holt koronája helyén? / Örök lombjai zúgnak / emléke viharában.” Rónay György írta e sorokat nagy kortársai, így akkor éppen Kassák Lajos halálakor. A sorra kidőlő nagy fák képe — — az erdélyi magyar írók nagy nemzedékének egymás utáni elhunytára emlékeztet. Milyen hirtelen búcsúztak tőlünk Kós Károly, Bartalis János, Horváth István, Kemény János; nem is beszélve a fiatalabbak tragikus halálbamenéséről, Szilágyi Domokos, Nagy Kálmán, Szőcs Kálmán korai-keserű búcsúvételükről. S most a nagy öregek nemzedékéből köztünk maradt Molter Károly emelte búcsúzásra kalapját. S kalapját, botját kézbe véve, messzi útra indult. Molter Károly Óverbászon született, de a magyar szóval szorosabb kapcsolatba Kecskeméten került. A református kollégiumban tanult, kecskeméti diáktársait németre tanította, az önképzőkör vezetőjének választották diáktársai. A Tibold Márton című önéletrajzi regényében maga Molter Károly emlékezik vissza a magyar nyelvet és az ö-ző nyelvjárást magáévá tevő kecskeméti diákévekre. S arra is, hogy itt találkozott Ady Endre verseivel, melyről így számolt be: „Nem is a versek hatották meg őket, hanem nyugtalan hátterük, a lázító félhangok, a forradalmi ütem, mely nyelvben és mondanivalóban sodorta őket egy ismeretlen cél felé.” Világos értékítéletéről is meggyőződhetünk, hisz Molter Károly és diáktársai Adyt olvasták, a Népszava forradalmasító cikkeit — az önképzőkörön akkor ajánlott Szabolcska és az Új Idők helyett. Tanári diplomát szerzett aztán Molter Károly, és Marosvásárhelyt és Kolozsvárt tanított hosszú évtizedeken át. Közben igen korán írni kezdett, s egymás után jelentek folyóiratokban versei, novellái, cikkei — és könyvei. A Tibold Márton című önéletrajzi regénye mellett talán legfontosabb volt a Bolond kisváros című elbeszéléskötet. Látszólag az anekdotikus írásmódot kedvelte, de a csattanós történeteken túllépett, és legtöbbször gúnyos, ironikus éllel leplezte le a kisváros kisstílű figuráit. Színdarabjait jelentős magyarországi és romániai magyar színházak mutatták be (Örökmozgó, Csaló is csalódik). Irodalmi tanulmányait, cikkeit a Szellemi belháború című kötete őrzi. Végtelenül fogékony szellem volt. Korán felfigyelt Bartókra, sokat írt nemzedéktársairól (Áprily Lajos, Tamási Áron, Szemlér Ferenc), érzékenyen rajzolta meg a német irodalom, így Thomas Mann műveinek jellegzetes vonásait. A népi és népies irodalom értékeit észrevette, elemezte írásaiban, főleg Szabó Dezső és Móricz Zsigmond állt közel hozzá. A mai magyar irodalomból Illés Endre novelláit értékelte évtizedekkel ezelőtt. Idős korában is derű szépítette meg napjait, anekdotáiból egy kis kötetet tett közzé. Ilyen kedvességgel és bölcs derűvel fogadott minket is a Forrás képviseletében 1970 augusztusában, marosvásárhelyi otthonában. Búcsúzásképpen egy 1973-ban készült interjújából hadd idézzünk: „Teljesen az érdekelt engem, nyugat-európai ismeretem ellenére is, hogy az erdélyi magyarságnak hogyan sikerül a kisebbségi sorsban berendezkedni. De ahogy én, úgy jó néhány író berendezkedett az erdélyi mondanivalóba is. Az erdélyi magyar életnek (nem akarom használni többet ezt a szót: kisebbségi) az új, megváltozott természete adta a témáimat, mondanivalóimat, célzataimat. Az egész magyar irodalom és az egész német irodalom ismerete befolyásolhatott, de az itteni életünk leginkább. Nem születtem erdélyi embernek, de hamarosan teljesen erdélyi lettem. Még egy ideig hordtam magamon a bácskai német és szerb életbeli tapasztalatokat, de mindinkább az erdélyi élettapasztalatok edzettek erdélyi magyarrá, íróvá.” 96
