Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Bistey András: Szibéria melege (dokumentumregény - részlet)
azonnal. Arra gondoltam, hogy majd megtanulom, és jobb lesz a meleg pékműhelyben, mint vasutat építeni. A kemencéket teveganajjal fűtöttük, attól a kenyér olyan keserű lett, hogy alig bírtuk megenni. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy sokszor nem tudtak lisztet hozni, és még ilyen keserű kenyeret sem süthettünk. Alig kezdődött meg a munka, beállt a tél. A szellőzetlen földalatti barakkokba szorultunk. Rossz volt a koszt, sokszor még a só is hiányzott, mert bár a közelben a sós tavak partján kazlakban állt, a rossz idő miatt nem lehetett hozni belőle. Egyszer beállított hozzánk egy csomó magyar hadifogoly, akiket ősszel még távolabbra vittek dolgozni. Szemipalatyinszkba tartottak gyalog, mert nem bírták már a hideget meg az éhezést. Négyüknek lefagyott a keze, lába, orra, füle, ők ott maradtak, a többiek mentek tovább. A szanitécek mondták, hogy addig százötven ember halt meg a vasútvonal építésén. A négy embert lefektették, két hétig gyógykezelés nélkül voltak ott, jártányi erejük sem maradt, csak jajgattak. Ahogy egy kicsit megjavult az idő, elvitték őket, de nem hiszem, hogy egy is életben maradt közülük. A helyzetünk egyre rosszabbodott. Az egyik szakács, aki odahaza ács volt, csinált egy szánkót, arra rápakoltuk a holminkat, és egy éjjel elindultunk. Az őrök nem bánták, hogy otthagyjuk a tábort, mondogatták, hogy a kosztunk is rossz, az elhelyezésünk is, meg hogy ilyen időben úgysem lehet dolgozni. Csak a lelkünkre kötötték, hogy kis csapatban menjünk, és útközben nehogy megtámadjuk a kirgizeket! ÚTON Nyolc napig tartott az út. Nem akartuk, hogy meglássanak bennünket, ezért nappa elbújtunk, csak éjjel mentünk tovább. Egy telefonvezeték mellett eljutottunk Pavlo-I dárig. Útközben szedegettünk jószágtrágyát, és hólevet melegítettünk a tüzén. A szárított kenyeret jobban meg tudtuk enni meleg vízzel. Szerencse, hogy volt hó, mert a tavak vize olyan sós volt, biztosan szomjan vesztünk volna. Egy este bezörgettünk egy kis házba. Kijött egy asszony, de hiába kértünk tőle éjjeli szállást, nem engedett be, mert félt tőlünk. Nappal esett az eső, átfáztunk nagyon, de hiába rimánkodtunk, nem használt semmit. Mondta is Urbán: — Hagyjátok a fenébe! Nincs ennek szíve. Az eresz alatt töltöttük az éjszakát, de nagyon vacogott a fogunk a hidegben. Másnap jó korán ismét útnak indultunk. Jólesett a gyaloglás, fölmelegedtünk egy kicsit. Az úton találkoztunk hat magyarral. Nem volt náluk semmi, némelyiknek még felsőkabátja sem volt. Majd megfagytak szegények. Megálltunk egy kicsit beszélgetni, elmondták, hogy mi történt velük. Útközben megfogadtak egy kirgizt, aki arrafelé tartott a kocsijával, amerre ők mentek. A holmijukat fölrakták a kocsira, hogy könnyebb legyen gyalogolni. Indulás előtt a kirgiz imádkozni kezdett. Sokáig hajlongott, nem győzték kivárni, hát elindultak, hogy majd utoléri őket. Mikor a kirgiz látta, hogy már jól elhaladtak, felugrott a kocsira, és nekivágott az ellenkező iránynak. Elszökött az összes holmival. Nagyon megsajnáltuk őket, de csak egy kis száraz kenyeret tudtunk adni nekik. Elbúcsúztunk, mindenki ment a maga útján, a maga elgondolása szerint. JÉGTÁBLÁK KÖZÖTT Végül megérkeztünk Pavlodár közelébe, de nem jutottunk be a városba, mert köztünkvolt az Irtisz. Éppen áradt, felszakadt rajta a jég, a komp még nem járt. Nagyban 13
