Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Más nyelven beszélünk
S a szülő, erre az ismeretlen valakire, akit eleve gyanakvással néz, erre fog mindent: ez változtatta meg az ő szolid, jóravaló kisfiát, kislányát! Ez idegenítette el tőle! Vagyis, a lehető legegyszerűbbet fogadja el a szülő: egy konkrét személyt lehet vádolni! Kizárólag érzelmi oldalról közelíti meg azt, ami eleve nem érzelmi ok! S itt a szülők nagy tévedése: nem veszik figyelembe azokat a társadalmi-gazdasági-politikai változásokat, amelyek gyermekükre hatottak és ma is hatnak; mely gyermeküket formálta és formálja. Pedig itt, ebben kellene keresni gyermekük eltávolodásának okát! „Örülök, hogy a vita középpontjában ilyen fontos kérdés áll, mert erről keveset beszélünk, pedig rendkívül érdekes a szülők és felnőtt gyermekeik kapcsolata. Hiszen a felnőtté válás, az önállósodás közben megváltozik a szülő—gyermek kapcsolat tartalmában és formájában egyaránt. A szakmaválasztás, a családalapítás sok családban vált ki vitát és nem minden szülő tudja elfogadni azt sem, hogy gyermeke máshoz is szoros szálakkal kapcsolódik. Mivel a vitát idősek és fiatalok egyaránt olvassák, megírom azt, ami engem nagyon bánt, és szeretném a tanácsukat kérni: mit tegyek? Négyen vagyunk testvérek, én a legfiatalabb. Hat éves voltam, amikor édesanyám özvegyen maradt. Rengeteget küszködött, de sohasem sajnáltatta magát. Természetes volt neki, hogy értünk dolgozik. Minket is munkára nevelt. A bátyáim szakmát tanultak. Amikor elvégeztem az általános iskolát, édesanyám azt szerette volna, ha kitanulom az asztalosságot. Tanáraim azonban addig könyörögtek neki, míg végül beleegyezett, hogy gimnáziumba menjek. Kitűnőre érettségiztem. Azt, hogy egyetemre menjek, végképp ellenezte. Mégis elmentem a felvételire. Felvettek. Anyám lassan megbékélt a helyzettel, azt tervezgette, hogyha az egyetemet befejezem, hazamegyek és megnősülök. Már a kislányt is kiszemelte. Kitüntetéssel végeztem az egyetemet, és azonnal kutatói állást ajánlottak fel. Boldogan vittem haza a hírt: bent maradok az egyetemen, kutató leszek! Édesanyám sírt és szidott, azt mondta, bolond minden anya, aki taníttatja a gyerekét, becsaptam, elárultam őt. Furdalt a lelkiismeret: van-e jogom a saját elképzelésem szerint alakítani az életemet, ha ezzel azt bántom meg, akinek a legtöbbet köszönhetek? Dolgozni kezdtem. A munkám érdekes volt, a fizetésem kevés, de ez utóbbi egy csöppet sem érdekelt. Annál jobban anyámat! Amikor kéthetenként hazamentem, mindig elmondta, hogy nem viszem semmire, ha otthon maradtam volna, a tíz év alatt már mennyi mindenem lenne. 27 évesen — tíz évvel ezelőtt — megnősültem. A feleségem évfolyamtársam volt annak idején, szerény, okos lány. Édesanyám látni se akarta, alig tudtam rávenni, hogy az esküvőnkre eljöjjön. Édesanyám szégyellj, hogy ma sincs még autónk, nyaralónk, szerinte semmire se vittük! Hiába mondom, hogy mindennél fontosabb, hogy a munkánkban, a kutató- csoportban sorra új eredményeket érünk el, és hogy már nemzetközi elismerést is kaptam. Számára ez semmi. Tegyük le a pénzt az asztalra, az igen. Mi pedig úgy gondoljuk— vele ellentétben — hogy a pénz azért van, hogy minket szolgáljon és nem fordítva! Szabad időnket a pénz hajszolása helyett inkább három gyermekünkre fordítjuk. Az egész nyarat családostól nála töltjük, én ilyenkor elvégzek, megjavítok mindent a ház körül, feleségem segít a jószágot ellátni, segít a veteményeskertben, a szőlőben. Látszólag minden rendben van. De én tudom, hogy anyám még mindig emészti magát »elrontott« életem miatt, és feleségemet a »családba befurakodott idegen nő«-nek tartja. Dr. V. P. Budapest” 52
