Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
ZSÁLYA: Igen! JÁKÓ:Nem! ZSÁLYA: Láttam. Ezzel a két szememmel láttam! JÁKÓ: Vizionáltál kedvesem. Azt javaslom, ne gerjeszd magad. Várd meg a reggelt és kérdezd meg Marit. Szembesítsd a saját érzékelésedet az övével. A látást a tapintással. Amit Mari nyilatkozik, azt tekintsük hitelesnek mind a hárman, sőt négyen, ha a férj is be akar szállni a megfogtam nem fogtam játékba. Ha a talány megoldódik, rúgjunk be, és énekeljük el az alkalomhoz illő dalocskát. (Énekel.) „Árokparton szól a haris, Megfogom a csöcsöd Maris! Ha megfogod, mit érsz vele, Tele lesz a markod vele!” (Zsálya bemegy a fürdőszobába. Zsolt, a kiváló diagnoszta hírében álló körzeti orvos jön be.) ZSOLT: Nem félsz, hogy kirámolják a lakásodat? JÁKÓ: Ezer forinttal jutalmaznám a tetteseket. ZSOLT: Van valami új? JÁKÓ: Látod . . . ez a kolóniái. ZSOLT: A szívedről kérdeztelek, te hülye. JÁKÓ: Kis vibrálások... Biztosan az állandó idegfeszültségtől ... Mit csináljak? ZSOLT: A koloniállal? JÁKÓ: A feleségemmel, te hülye. ZSOLT: Zsálya öngerjesztő idegbeteg. A neurózisából talán kigyógyíthatnák, de öngerjesztésből nem . . . Kuruzslói vagy varázslói felelősségem tudatában ötezer éve még azt tanácsoltam volna, hogy irtsd ki ezt a nőt bunkósbottal, baltával, lándzsával . . . azzal, amivel. E „humanizált” világ azonban csak háborús időkben buzdít öldöklésre. Békében elég szigorúan adminisztrálja az ölést. Hiába érdemelne meg valaki két halált, egyet sem kaphat attól, akitől megérdemelné. Ezért te is csak két cselekvési mód közt választhatsz. Elzavarod, vagy itthagyod. Azok a kis remegések, vibrációk a szíved körül nagyon veszedelmesek. (Távozóban.) Ne halogasd a döntést! JÁKÓ: (Tűnődve.) Elzavarni vagy itt hagyni. Nincs más megoldás. Nőm még lehet néhány, de életem csak egy van. ZSÁLYA: (A fürdőszobából) Készülsz, Jákó? JÁKÓ: Készülök, de még nem döntöttem. ZSÁLYA: De hiszen már a színházjegyek is megvannak. JÁKÓ: Ja . . . a színház! Kész vagyok menni. (Hangosan töpreng) Török . . . tatár . .. arab . . . zsidó ... orosz ... jenki ... Nincs az a hatalom, amely ezt a nőt kiebrudalhatná innen. Tehát nincs vagy-vagy ... Nincs alternatíva. (Előveszi a zsebóráját, ránéz, kopog a fürdőszoba ajtaján.) Első csengetés. (Jákó ünneplőbe öltözik. Ez abból áll, hogy a rajta levő kiskockás flanellinget nagykockásra cseréli. Közben önsajnálattal dudorászik.) „Elmegyek, elmegyek, Hosszú útra megyek. Hosszú út porából Köpönyeget veszek.” JÁKÓ: (Ismét megnézi óráját. Erélyesen kopogtat.) Második csengetés! (Zsálya kinyitja az ajtót, földig érő maxi szoknya van rajta, hozzá nagyanyja korabeli régi szabású rékli, arca szinte a felismerhetetlenségig kisminkelve.) JÁKÓ: (borzadva hátrál.) Én ilyen farsangi maskarával nem mutatkozom nyilvánosság előtt. ZSÁLYA: Neked szabad kord nadrágban, meg kockás ingben színházba járni? JÁKÓ: Nekem szabad, mert én nem vagyok te. Nálam ez az öltözék hajdan volt műveimmel igazolt magatartás jele, míg nálad a tarka szoknya, a rékli, meg az a kozmikus mező a szemed körül a tartalmatlan feltűnni vágyás és ízlésficam szimbóluma. ZSÁLYA: (Sírva, toporzékolva.) Ha egyszer szakítanál annyi időt, hogy a legújabb divatlapokat végignyálazd . . . JÁKÓ: Teszek a divattervezésre is, meg a réklire is. Ha azonnal magadra húzol valami szolidabb rongyot, még odaérünk. Késve nem megyek, mert aki kezdés után csörtet be a nézőtérre, az köztörvényes gonosztevő ... Két perced van, drágaságom! (Leül, előveszi az óráját.) ZSÁLYA: Nekem jól áll ez a szerelés. Ilyen réklije talán három nőnek van ebben a városban. Mindenki engem fog ... JÁKÓ: Egy. ZSÁLYA: Miért nem öltözhetek én úgy, ahogy akarok?! Honnan veszed azt a bátorságot, hogy az ízlésemet kritizáld?! . .. JÁKÓ: Kettő. (Kezdi kigombolgatni az ingét, egyértelműen jelezve, hogy már nem hajlandó elindulni.) ZSÁLYA: Vedd tudomásul, hogy a te nagykockás inged az én réklim mellett... JÁKÓ: (Higgadt és kegyetlen.) A Szent Márk tér galambjai — tudod te egyáltalán, hol van a Szent Márk tér? — leszállnának az én vállamra, ha azonban téged ebben az iszonytató öltözékben kiraknának madárijesztőnek az állami gazdaság szőlejébe, a seregélyek más határba repülnének rémületükben. (Zsálya lecsapja magát az egyik fotelbe, karmolja, öklözi, rázza maga alatt és artikulálatlanul üvölt. Jákó karikírozza felesége viselkedését, ugyanazt csinálja. Zsálya kiszalad a konyhába, földhöz csap valamit. Jákó vigyorogva bólint, veregeti a saját vállát: úgy véli, ezt a csatát is megnyerte. Zsálya konyhakéssel rohan feléje, jákó kilép útjából, elgáncsolja. Zsálya elesik, a befelé forduló pengével kishiján önmagát öli meg. Lelki feszültségét egy minden eddiginél kiadósabb sirógörcs oldja fel. ) JÁKÓ: (Felveszi, forgatja, valósággal tanulmányozza a kést.) Valami azt súgja, hogy harmadszorra nem volna veled mázlim. (Térdére feszítve eltöri a pengét. A kés darabjait 32
