Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
Közel voltam már a negyedik X-hez, amikor fiatal íróként zöld utat kaptam a Parnasszusra. És most nagyapai korban részesülök az apai örömökben ... Ha az ember önmagával sem tud lépést tartani, utolérheti-e még a világot? . .. Lesz-e róla valaha annyi részlet a birtokomban, hogy összeálljon az e g é s z? . . . ZSÁLYA: A konyhában a vacsorád. JÁKÓ: (Megáll az ajtó négyszögében. Egyik tenyerén a suites tállal, másik kezében a ,,kenyér”-rel.) Ez sercli és csontszáraz. Kenyér nincs? ZSÁLYA: Már elfogyott, amikor a boltba mentem. JÁKÓ: Miért nem mentél hamarább? (Zsálya vállat von.) JÁKÓ: A másik bolt messze van? (Zsálya vállat von. Jákó teljes erőből meglendíti s Zsálya felé dobja a pecsenyés tálat, de nem találja el. Edénycserepek, húsdarabok röpködnek szanaszét. A gyermek felvisít. Zsálya bénultan áll.) JÁKÓ: Nem hallod, te anyuka! (Zsálya bemegy a kisszobába. Jákó a szívét nyomkodja, mélyeket lélegez, az íróasztalhoz szédeleg, összesöpri a cédulákat, kis gombócokat gyúr és elkezdi azokat módszeresen szétfricskázni. Zsálya visszajön. Simulékony, bűnbánó, alázatos. Négykéz- lábra ereszkedve gyűjti össze a papírgombócokat.) JÁKÓ: Nagyon sajnálom, hogy elvétettem. Örömmel vonultam volna dutyiba, ha tudom, hogy a telitalálat észhez térít. Vállaltam volna személyedben azt az agyonstoppolt, varratnyomokkal, hegekkel elcsúfított, horpadt orrú, félszemű nőt, akinek leikéből nyugalom, békesség és bizalom árad. ZSÁLYA: (Jákótól pár lépésre letérdel, bűnbánó.) Gyere ide, verj meg, pofozz fel. Nem védekezem. Ott az a levélnehezék, vágd hozzám. Esküszöm, nem hajlok el. Ha a dobás nem sikerül, akárhányszor ismételhetsz. JÁKÓ: Mi történt? Új harcmodor, taktika, cselfogás? ZSÁLYA: Sajnálom, Jákó, hogy nem mondtam el hamarabb. Engem tizenhét éves koromban idegösszeroppanással kezeltek. Sírógörcs, álmatlanság, emiékezetzavar, fájó szomorúság és romboló dühkitörések... kontroll vesztéssel kiegészítve... Nyugtátokkal hódítottak, de elektrosok- kot is kaptam vagy ötöt, talán tizet is. (A papír- galacsinokat gondosan kisimítja és rakja fel az asztalra.) Az első testi kapcsolatom fájdalmas volt, örömtelen és megalázó . . . Később is, mindig. JÁKÓ: A volt férjeddel is? ZSÁLYA: Vele is . . . JÁKÓ: Kezdem érteni. ZSÁLYA: Még nincs vége ... De mintha gombóc lenne a torkomban. (Kimegy a konyhába. Edény, evőeszközök csörömpölése. Zsálya megrakodva tér vissza: karján összehajtott abrosz, egyik kezében kis kosárka, tele friss kenyérszeletekkel, másik kezében tányér, hússzeletekkel megrakva, evőeszközöket is hoz. Gyorsan, szépen, szakavatottan megterít.) JÁKÓ: Kezdem nem érteni. ZSÁLYA: (Vodkásüveget hoz be két pohárral. Tölt, koccintanak, hosszan nézik egymást, fenékig isszák a poharat.) Én még töltök magamnak egyet. JÁKÓ: Ne rúgjál be! Baj volna olyasmit mondanod, amit később szégyellnél, vagy megbánnál. ZSÁLYA: Én te melletted tudtam meg, hogy mi a b b a n a jó. JÁKÓ: (A villára tűzött falatot visszaejti a tányérjára.) Csak nem azt akarod mondani? . . . ZSÁLYA: De éppen azt akarom mondani. (Kissé spiccesen:) Megtanítottál . . . (Jákó fülébe súg.) JÁKÓ: Most aztán végképp nem értem. Régebben az borított ki, hogy nagyon nem volt jó, most meg az, hogy nagyon jó. Ez nekem magas. ZSÁLYA: Megőrjít az a gondolat, hogy te mással is . . . JÁKÓ: De hát nem ... ZSÁLYA: Tudom, hogy nem, de a gyanakvás, mintha spirálon csavarodnék föl, s azután már nem tudom, mit tudjak, mit higgyek. A fantáziálás alakokat ölt. . . Vonaglásokat, testhelyzeteket látok. (Szemét eltakarva, hangot vált.) Szilvia, Zsófi, Paula, Gergelyné, Aliz, Ella... Nekem, Jákó, a fejemben van a névsor visszamenőleg öt esztendőre . . . Megtaláltam az előjegyzési naptáraidat ... Az egész menetrendet betéve tudom ... A múltadra is féltékeny vagyok, mindenkire, aki itt hagyta vagy nem hagyta itt a tollát, pelyhét. JÁKÓ: (Feláll, fáradtan tiszteleg.) A dolgozó nőket szolgáltam. (Visszarogyik.) ZSÁLYA: Te hülyéskedsz, nekem meg olyan kínjaim vannak. . . JÁKÓ: . . . amelyek csak akkor szűnnek meg, ha engem is kínpadra vonsz. (A másik szobában felsír a gyermek. Zsálya bemegy, Jákó eszik egy falatot, azután étvágytalanul eltolja maga elől a tányért. A gyermek elhallgat. Zsálya visszajön. Seprőt, lapátot hoz be, hogy eltüntesse Jákó dobásának nyomait.) ZSÁLYA: Szeretnék megváltozni. Elhiszed? JÁKÓ: Egy kérdésre igennel vagy nemmel válaszolni, óriási felelősség. Minden percemmel elszámolok, hogy megnyugodj és megszűnjék köztünk ez a furcsa háború, amely mindkettőnket kimerít, s megölheti a szerelmünket. De ne csak magunkra gondoljunk. (Gyermeksírás. Jákó a kis- szoba felé mutat.) Félek, hogy a mi hadakozásunknak ő lesz az áldozata. A csecsemőkori sérülések egész életére megnyomoríthatják az embert. ZSÁLYA: Én fogadom . .. JÁKÓ: Csak azt fogadjuk meg kölcsönösen, hogy hangfogót teszünk a szánkra, bárhogyan szikráznak is az indulataink. (Zsálya nem szól semmit. Jákó tapogatja zsebeit, kifordítja táskáját, húzgálja a fiókokat.) JÁKÓ: (Zsályához.) A szerkesztőségben maradt a szemüvegem. ZSÁLYA: Jó helyen van az ott. JÁKÓ: (Felvesz egy marék papírt.) A korrektúrának viszont holnap reggel nyolcra nyomdában 29
