Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Katona Imre: Néma népéről éneklő fekete bojtár (Sinka István költészetének népisége)
mely egyenesen a néphagyományból nőtt ki, ámde nálunk éppenséggel nincs is táncballada (hacsak a vidám — Rossz feleség — típust nem soroljuk ide) és a külföldi adataink is pontatlanok, sőt zavarosak. A tánc a ballada egész műfaji jellegével, sőt előadási alkalmaival is jórészt ellenkezik. Ha a S/nko-féle „ballada” kitételhez nem ragaszkodunk, valamivel könnyebb a helyzet, mivel költőnk az egész tánc menetét és külső körülményeit leírja: a tánc bokázással kezdődik, de ez sem gyors, nem a mulatságot fejezi ki, hanem ellenkezőleg: ... csak mutatta ringó mozdulattal halálba járó őseit... E szóló hajnal felé szertartásos csoporttáncra vált: ... elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyölték ... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták. Akkor meg mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt... Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt. .. Egyaránt ráismerhetünk itt a virrasztók, a halottas táncok, a halott lakodalmának egy-egy mozzanatára, gondolhatunk egyházi hatásra, temetői táncra is, de az egészet nem tudjuk megnyugtatóan megmagyarázni. Arra is gondolhatunk, hogy miként az akasztófán meghalt, vagy a távoli harctéren elesett férfiak szűrét is kitették az udvarra és a halott távollétében helyette siratták el, valami hasonló visszaemlékezéssel: talán emlék-tánccal van dolgunk? Az esetleges népi hatást és Sinka halálélményéből fakadó költői továbbfejlesztésének határát és módját sem lehet egyelőre megállapítani. Mindez azonban a legkevésbé sem érinti a ballada költői szépségét! AZ EPIKUM SINKA LÍRÁJÁBAN A szakemberek számára köztudott, hogy az egyes irodalmi-költői alkotások és nagyobb csoportjaik sem sorolhatók maradéktalanul a líra—dráma—epika egyik vagy másik kategóriájába, hanem ezek valamelyikének csak dominanciájáról beszélhetünk. E műnemi-műfaji átfedés a népköltészetre még jellemzőbb, mint az irodalomra; de mióta egyáltalán megismertük, a líraiság fokozatos előnyomulását figyelhetjük meg. Különösen a népballadák dalszerűvé válása és a tündérmesék helyett a rövidebb történetek kedvelése tűnik fel. Sinka István népi lírikus; verseiben jobban eltávolodott az epikumtól, mint a korabeli kötött formájú népköltészet (népdal, népballada stb.), de mégis közelebb maradt hozzá a kortársi irodalmi líránál. így 19. századi költőink után nála találunk legtöbb „balladát”, ha ez az „önelnevezése” nem is fedi pontosan a műfaj fogalmát. Sinka balladai témái nagyjából egyezők a népköltészetiekkel, de ő szemmellátható- lag kitér az epikus részletezés és elbeszélés elől és igazi drámai konfliktus kidolgozásáig is csak ritkábban jut el. Betyárballadái közül csak a nagyszalontai, népi ihletésű Fábián Pista az epikusabb, a többi inkább líra (pl. Ballada egy őszi szekérről, Hódfalván zokogtak, Tálasok balladája); Sinka hiába jelöli a helyszínt és nevezi meg a hőst, tettei46
