Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Én isztenem hová leszünk? (Domokos Pál Péter Válaszol Hajdú D. Dénes kérdéseire)

vették. Az akkori uralkodó réteg csak úgy hívta a csángó-magyart: bangyen. Ez magyarul afféle félállatot jelent. Könyvemben fotókópiát közlök egy kifüggesztett hirdetményről, melyet a Bákó megyei Ferdinánd község hirdetőtáblájáról fényképeztem le. A hirdetmény egy megyei prefektusi rendelet, melynek szó szerinti fordítása a következő: „A községházán vagy más nyilvános helyeken nem szabad más nyelven beszélni, csak románul. A papoknak és kántoroknak nem szabad az egyházi énekeket más nyelven énekelni, csak románul és latinul. Mindenkit szigorúan megbüntetünk, aki ez ellen vét.” — A rendelet az egész Moldvára hatályos volt. Találkoztam a Jassiban székelő moidvai püspökkel, Rab Mihállyal (Mihail Rabu), akinek szabófalvi csángó-magyar édesanyja még mit sem tudott románul, míg fia, a püspök már alig néhány szót magyarul. Hiába mondta neki bérmálása alkalmával az egyik csángó-magyar, hogy püspök úr, ne lopd el tőlünk a mi magyar nyelvünket, a rendelet maradt. Bogdánfalván ismerkedtem meg a német származású Neumann páterrel, akit negyvenegy évi papi működés után fosztottak meg plébániájától, mert templomában magyar imádság és énekszó hangzott.

Az állás nélkül maradt öreg embert azonban ez sem törte meg. Kántorával a falu mellett fakápolnácskát, és kántorának meg magának kis faházat épített, szőlőt telepített és itt élte egyszerű, példamutató életét. Hívei nem hagyták el, mivel gyónni csak nála tudtak —a legtöbb asszony nem értett románul —tömegesen jártak hozzá. A hatóságok azonban ezt is eltiltották. Akkor, 1929-ben mondta nekem ez a páter: — Elszorul a szívem, amikor ennek a becsületes népnek napról-napra való elnyomását látom. Én, a német mondom ezt. Az anyanyelven való beszédet, éneklést a legelemibb és legszentebb jognak tartom. Ennek a jognak a megsértését abogdánfalvi magyar-csángóknál 41 éves papi működésem alatt szüntelenül látom. — Gyűjtőutam alkalmával gyakran elszomorodtam ilyeneket látva, hallva. Hazaérkezésem után hosszan elgondolkoztam és a királyi Románia akkori nemzetiségi politikáját megismerve azt a következtetést vontam le, hogy a csángó-magyarok akkori jelene a székelységnek szánt jövő.

Könyvemben közlöm az egyes falvak plébániáiról, filiájukról megszerzett, a csángómagyarok nevét tartalmazó névsorokat is. Az első kiadást Csíkszeredában Péter Ferenc nyomdász adta ki mindössze 500 példányban. Nagyon szép méltatást kapott, a Pesti Hírlaptól a Magyar Szemléig minden jelentősebb magyarországi és erdélyi lap, összesen negyvenkettő méltatta. Rövidesen még további három kiadásban került a közönséghez. Könyvemben olvasottak hatására több kutató indult el akkor Moldvába tanulmányozni a csángó-magyar népéletet, Veress Sándor, Lökő Gábor, Bállá Péter. A gyűjtött anyagot részben publikálták, vagy a Néprajzi Múzeum adattárában helyezték el, melyből Bartók és Kodály is dolgozott. De a csángó-magyar nyelv felkeltette külföldi tudósok érdeklődését is, többek között Irjö Wichmann finn nyelvészprofesszor foglalkozott a csángó-magyarok nyelvének tanulmányozásával. Könyvem hatásának tulajdonítható az is, hogy ismét kezdeményezések történtek a bukovinai magyarok hazatelepítésére, és végül is teljes létszámban repatriálták a tizennégyezer embert, aki még ott élt.

— Mennyi lehet a Moldvában maradt csángó-magyarok jelenlegi létszáma?

— Az 1929. évi utam, valamint az 1930-as népszámlálás szerint Moldvában százhúszezer csángó élt, melyből hatvanezer anyanyelvként használta a magyart. A rendelkezésemre álló statisztikák és a természetes szaporodás figyelembevételével jelenleg kétszázötvenezer a csángó-magyar származásúak létszáma, és megközelítőleg százezernek anyanyelve a magyar. Ezt a számot alátámasztja, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1978. június 2-i számában egy cikk jelent meg, s ebben ugyancsak arról esik szó, hogy Péter Gergely jassi püspöki adminisztrátor száz plébánossal kétszázötvenezer katolikus lelket gondoz. A moldvai csángó-magyarok 1946. után száznál több magyar iskolát kaptak, több mint százötven tanítóval. Ebben az időben itt tanított a ké27