Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Antalffy Gyula: A „három város” a reformkorban

lelkes hazafi áldozatkészsége, amellyel a Halasi utcai házának udvarán 1833-ban saját költségén mintegy 300 nézőt befogadó színházat épít, majd 1843-ban még egy „térés és alkalmas” nyári színpadot is létesít kertjében. A színházépületet Garay János 1837-ben már csak azért is említésre méltónak tartja a Rajzolatok hasábjain, mivel az „egy privát embernek magános áldozatából állott fel”. Király Sándor színpadán nemcsak a magyar Thália vándor papjai mulattatják időnkint a közönséget, de — miként Vahot Imre közli — a fővárosi nemzeti színház több jeles tagja is terjeszti rajta a „nemsb művészi Ízlést”. Az Életképek 1846 októberében levelezője tollából azt jelenti, hogy Lendvainé, a Kilé- nyi-társulat tagjaként, valósággal elbájolta a nagyszámú közönséget. Koszorúkkal és zajos kihívásokkal tiszteli meg a publikum, nemcsak jeles játékáért, hanem mivel az őt illető jövedelmet a református főiskola könyvtára javára átengedte. Megrovásra méltónak tartja viszont a lap levelezője a karzati közönség tomboló lármáját, pedig egy részük olyanokból állt, akik „nem szeretnének műveletlennek bélyegeztetni”. A színházban a zenét — az előadás előtt és felvonásközökben — a városban állomásozó ezred hangászkara szolgáltatja.

A társalgási egyesület — a casino — 1830-ban létesül, s célja „a tisztes társalkodás, a különböző rendű s rangú emberek összeszoktatása, a hasznos dolgokruli értekezés könnyítése, a hazai s némely nevezetesb külföldi hírlapok járatása és az érdekesebb könyvek megszerzése”. A kaszinónak a város legszebb részén egy csinos ház első emeletének tágas termeiben van szállása, hol „a tisztesb társalgáson s könyv- és lapolvasáson kivül tánczvigalmak, hangversenyek is tartatnak”. A városnak négy vendéglője és négy kávéháza van, ez utóbbiak közül a leglátogatottabb a Korona,ahol télen a kávézóteremben, nyáron pedig a fákkal beültetett udvaron zeneszó mellett isznak és esznek a vendégek. Csapszék összesen 80 van a városban, a legtöbb a kapuk környékén, a pusztákon pedig 9 csárda. Az egyiknek a csaplárnéját akként írja le Vahot, hogy olyan szálas teremtés, mint egy gránátos, és hosszú pipájából úgy füstöl, mint egy török basa.

Saját termésű borát bárki szabadon kimérheti. Az Életképek 1845-ben invitálja az olvasót, hogy sétáljanak be Kecskemétre a budai kapun, menjenek végig a városon a halasi vagy a körösi kapuig, egyetlen olyan utcát sem fognak találni, amelyben színes szalagokkal felcifrázott cégérek ne jeleznének bormérést. A kocsmákban és csárdákban általában öttagú cigánybanda szolgáltatja a zenét: két hegedűs — prímás és secundus —, egy cimbalmos, egy bőgős és egy sípos (klarinétos). A kecskeméti cigányzenének lényeges kiegészítő része hallgatóinak, a délcegebb mulató legényeknek taktusra vert sarkantyú-pengetése. Van számos olyan csapszék is, ahol egyetlen dudás szolgáltatja a muzsikát. A duda a pásztornép szépen daloló hangszere, amelyben —Vahot Imre szavaival „az éles magos síphang a legmélyebb zúgó basszussal egyesül, s kivált keserves, síró nótához illő hangokat ád”. Mivel a kecskének egész gyapjas bőrét felhasználják dudául, olyan mintha az állat maga muzsikálna. A dudás hóna alá szorítva tartja hangszerét, jobb karjával nyomogatja az előzetesen felfújt tömlőt, minek következtében a levegő a sípokba áramlik, amelyekből aztán a hanglyukak szabályozásával a muzsikos ujjai bil- legtetik ki a dallamot. A duda magányos hangszer, mással alig egyezik össze, ezért nem fér meg — a közmondás szerint sem — két dudás egy csárdában.

A kecskeméti nép mégis leginkább szabad térségen, sátorok alatt szeret mulatni, sokkal inkább, mint a kocsma szűk falai között. Ezért gyűlik össze húsvét másnapján mindig hatalmas néptömeg a Mária-kápolna körüli szabad mezőn, ahol déltől alkonyig lóverseny mulattatja a több ezer résztvevőt, a táncsátorok alatt pedig sok száz pár ropja a csárdást. A kecskeméti nép táncát kellem, báj, nemes büszkeség s az indulatok erőteljes kifejezése jellemzi. „A férfi délceg léptekkel és szökésekkel kíséri s nyájaskodja körül a szendén tartózkodó hölgyet — így szól a korabeli leírás —, míg végre villámként repülnek egymás karjaiba, a férfi derékon fogja táncosnőjét, emelgeti, mártogatja,

19