Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Salamon Konrád: Töprengés a népiségről - Kodály Zoltán nyomán

ezen kívül áll, az a legnagyobbrészt értéktelen,. .. teljesen hasznavehetetlen, tehát eldobandó. Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak.”13

Korniss Dezső pedig így vallott: „Ha megkérdeznék, hogy mit akarok, hogy mit akar ez a művészet, akkor két óriás nevével kell válaszolnom: Bartók és Picasso. Egyik a zenében, másik a festészetben valósítja meg a népi, a humánum és az európaiság egységét . .. magam is erre törekszem .. .”14

Egy alapos tanulmánynak majd arra a kérdésre is választ kell adnia, hogy mindezen törekvések hatására a képzőművészetekben miért nem alakultak olyan iskolák, mint Bartók és Kodály nyomán a zenében.

* * *

Az I. világháború utáni magyar irodalom népiségének vizsgálatát nehezíti, hogy ekkor bontakozott ki a népi írók mozgalma, s ez azt a látszatot kelti mintha e korszakban csupán ők lennének a népiség irodalmi képviselői. Sőt még olyan szélsőséges elképzelések is napvilágot láttak, amelyek csak a paraszti származású, iskolázatlan írókat voltak hajlandók „igazi” népieknek tekinteni. Először tehát azt kell tisztázni, hogy a népi írókat nem esetleges paraszti származásuk, nem is irodalmi alkotásaik, hanem ideológiai és politikai tevékenységük alapján nevezzük népieknek, amelynek során létrehozták, és képviselték a népi gondolatot mint politikai eszmét és „irányították” a népi mozgalmat. írókként természetesen a népiségnek mint művészeteszménynek a megvalósítói voltak, de azokkal együtt, akik nem tartoztak a népi mozgalomhoz.

Németh László 1929-ben a következőket mondta a magyar irodalom feladatáról: Az évezredes életforma megváltozásának következtében a „magyar föld népe két kultúra között lebeg. A levetettbe nem nyomhatjuk vissza, az alakulón legyen a szemünk.”15 Ez azonban eddig többnyire rossz oldalait mutatta meg, a kérdés tehát az, hogy ki menti meg a népet „a borzalmas ecsettől, mely zavaros szürke lébe mossa a nemzetek színeit. Ki menti meg az Európa csatornáiból összefolyt Zerkovitz-kultúrától őt, aki a magyar dal örököse?” Válasza, hogy erre épp saját fiatal írónemzedéke lehet képes, akiben az új, a réginél magasabbrendű kultúra érik, aki egyszerre „csökönyös múlt és rügyező jelen, hagyomány és széttekintő szem, öregek üzenete, lázadók akarata.” S a feladat a magyar irodalom legjobb hagyományának a népiségnek a folytatása, hisz: „Csak az epigonok irodalma volt népieskedő, de aki itt mint író számított, művészete gyökereiben mindig népi volt.” S ha valamikor, úgy most csak e népi érből fakasztható föl a régi helyébe állni képes új kultúra, és a fiatal írónemzedék „mintha érezné, hogy múló ízek utolsó ízlelője, mohón hajol az apadó kehely fölé s egy nagy magyar szintézisről álmodik, amilyen Goethe kora volt a németek s az orosznak Dosztojevszkijé.”

Németh László tehát úgy látta, nemzedékéé az utolsó lehetőség, hogy a magyar művészetek új szintézisét jelentő népiséget egyetemessé tegye. Mert az Ady utáni magyar irodalom előtt is még a Petőfi által megjelölt feladat állt, hisz a nép vagy nem vált még uralkodóvá benne, vagy már elidegenedett tőle. A lírában és a verses epikában ugyan már meghatározóvá vált a népiség, de a prózában Móricz Zsigmond fellépéséig nem tudott általánossá válni annak ellenére, hogy ott munkált már Mikszáth Kálmán,Tömör- kény István, Gárdonyi Géza stb. műveiben is. Móriczvolt az első, aki az elbeszélés műfajában uralkodóvá tudta tenni a népiség irányát, s ezzel utat tört a két világháború közti, ugyancsak a népiség jegyében kibontakozó prózairodalom számára, miközben maga is eljutott a Sáraranytól a Boldog emberig. Ez utóbbinak olvastán Kodály így kiáltott fel: „ez volt az első írásmű, amely végre mélyebben bevilágított ebbe a világba. Számtalan helyen kellett felkiáltanom, hogy ez így igaz, így láttam én is; és annak, aki valami fogal95