Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Salamon Konrád: Töprengés a népiségről - Kodály Zoltán nyomán
zett népiséget érthetjük semmi esetre sem azt a lebecsülést, amellyel mai szóhasználatunkban a népiesek jelzővel a népművészetet felületesen utánzókat illetjük.) A reformkor irodalmában munkáló népi törekvések betetőzéseként Petőfi Sándor és Arany János költészetébenvált meghatározó erejűvé a népiség s jött létre az egységes népnemzeti irodalom, vagy Horváth Jánossal szólva a nemzeti klasszicizmus. Mindez azonban arra épülhetett, hogy — Kodály szavaival — a „magára maradt közép- és alsóosztály megtette, amit folytonos élethalálharca közben tehetett: fönntartotta a régit. Mikor a középosztály is idegen kultúra eszményei felé kezdett fordulni: a nemzeti hagyomány őrzése a népre és kispolgárra maradt. így történt, hogy a magyar irodalmi klasszicizmus megérése pillanatában az elidegenedett felsőbb osztályokra nem támaszkodhatott, azoktól sem visszhangot, sem ösztönzést nem várhatott. Petőfi költeményei egy magyar szabómester költségén jelennek meg. De még fontosabb, hogy nyelvet, stílust is csak a néptől kaphatott az irodalom. ’így mondja a nép, melynek Toldi nyelvét köszönöm’, vallja Arany János. ’Itt a Helikon tanult a mezőtől’ (Jókai).”4 Mivel ez a népnemzeti irodalom úgy jött létre, hogy a népi műveltség ötvözte magába a magas műveltséget, természetesen társadalmi kérdésekben is radikális álláspontot foglalt el. Ezt Petőfi fejezte ki a legkövetkezetesebben, célul tűzve ki, hogy a nép uralkodjon a költészetben (azaz a művészetekben), mert ha ezt azokkal a hatalmas tudati és társadalmi változásokkal sikerül megvalósítani, amelyek ezzel együtt járnak, mert egymást feltételezik, akkor valóban elérhető közelségbe kerül zseniális gondolatának megvalósulása: „közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.” A forradalom és a szabadságharc leverése után Magyarországra kényszerített zsákutcás polgári fejlődés gyorsan kilúgozta épphogy létrejött népnemzeti irodalmunk népi- ségét annak mélyreható politikai tartalmával együtt, elidegenítve ezzel a tömegektől. E lehetetlen helyzetből — néhány magányos kísérlet után — Ady Endre tört utat „Új időknek új dalaival”, „poéta Széchenyiként” akarva újra felébreszteni azt a nemzetet, amelynek életében „Arany János volt végső lobbanás, Süket és sötét volt a magyar lélek, Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt Míg csalt, ágált, élt a politikushad.' A népiség végső lobbanása után harminc évnyi rossz álom múltán Adynak volt ereje ismét visszatérni annak eredeti tartalmához. Ehhez szakítania kellett az epigonizmusba fullasztott hivatalos Petőfi-Arany örökséggel, majd Párizsra vetette „vigyázó szemét” — ahogy a jakobinusok és Petőfi is—, s úgy vált a leghaladóbb művészeti és politikai törekvések képveselőjévé, hogy egy pillanatra sem szakadt el Érmindszenttől. Ady költészeténél kell felfigyelni arra, hogy a magyar népiség tartalma a századfordulón módosult, mert az egységes népnemzeti műveltségért folytatott és —az irodalom kivételével — még be nem fejeződött küzdelemre rátorlódott a művészetek és a közönség közti szakadás, elidegenedés felszámolásának feladata. Feltevésem szerint a népiség a már létrejött népnemzeti művészeteknek épp az a törekvése, amely fel akarja számolni a köztük és a tömegek közti ellentéteket, át akarja hidalni a kettejük szellemisége és ízlése közt keletkezett szakadékot, hogy részesévé válhasson a tömegek mindennapi életének. Ilyen törekvések fejeződtek ki az izmusok többségében, amelyek a legkülönbözőbb forrásokból igyekeztek megújulni, köztük a népművészetből is, de mert nyugati hazájukban már nem találtak saját folklórt, így ez az út nem válhatott jelentőssé. Egyes képviselői — jelezve törekvéseik irányát — az ún. „primitív” népek művészete felé fordultak, mint Gauguin vagy Picasso „néger korszakában”. Azokban az országokban viszont, ahol a lakosság többsége paraszt volt, ilyen arányban vált e törekvés „parasztivá”. Közelebb járunk tehát az igazsághoz, ha a művészetek 92