Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Breuer János: Kodály Zoltán internacionalizmusa

A TUDÓS PORTRÉJÁHOZ

A népzenekutató munkássága kezdetének történelmi pillanatát általában az első gyűjtőutak évéhez, 1095-höz kötjük — nem egészen jogosultan. Mert Kodály, mint azt Vikár Bélára emlékezve leírta, 1903-tól tanulmányozta a Néprajzi Múzeumban őrzött magyar népzenei fonográfgyűjteményt, Vikár anyagát. Egyetemi tanulmányai során találkozott, bár természetesen csupán szövegekre korlátozott, összehasonlító, vagyis nemzetközi néprajzzal is.

1906 tavaszán megvédett doktori értekezésének címe A magyar népdal strófaszerkezete. Kollégiumi társának, Laczkó Gézának emlékezete őrizte meg, hogy „[. ..] Zoltán értekezéséhez a helsingforsi egyetemi könyvtártól kért és kapott kölcsön egy ritka könyvet f. ..]”. Érdemes szemügyre venni — ha tételes felsorolásától eltekintek is —, milyen jelentős mennyiségű a nemzetközi tudományos szakirodalom, amelyet Kodály doktori disszertációjához felhasznált. Megjegyzi ugyan: „[. . . .] részletesebb megbeszélésük most messzire vinne a tárgytól.’’, ám a szakmunkákhoz fűzött kommentárjaiból kitetszik, hogy ismereteit nem bibliográfiákból merítette, gondosan tanulmányozta is mindazt, amire hivatkozik. Figyelemre méltó tudományos apparátusának frissesége; 1905—1906-ban kidolgozott értekezéséhez 1904-ben megjelent szakkönyvet is felhasznál (Franz Sárán: Der Rhythmus des französischen Verses).

1906-ban már ismerte a finn llmari Krohn népdalrendszerező elvét, azonos záróhangra hozott gyűjteményeit, s ezt teszi a magyar gyűjtés rendszerező alapelvévé is (a finn kutatóra hivatkozik Bartók—Kodály: Magyar népdalok Kodály fogalmazta előszava!). 1906—1907-ben Berlinben járván Kodály tekintélyes mennyiségű német és más külföldi népdalkiadványt néz át kritikus szemmel. Ilyetén zenefolklorisztikai tapasztalatairól 1907 márciusában levélben számol be Bartóknak: „Különben minden népdal, kiad. legalább a címét följegyzem, ahol látom. Hogy mind átnézzem, egyrészt lehetetlen az idő miatt, másrészt kevés az értelme."

Már a gyűjtőmunka, a kutatás kezdetén nyilvánvaló Kodály előtt, hogy népzenénk tudományos tanulmányozása nemzetközi anyag széles körű ismerete nélkül lehetetlen. Hogy miként tágult tudományos látóköre a disszertáció megírását követő három évtizedben, híven példázza az először 1937-ben megjelent összefoglalás, A magyar népzene felhasznált szakirodalom-anyaga. A nemzetközi orientációt igazolja különben a teljes tudományos életmű. Megjegyzem, mint kevésbé ismert tényt, hogy Kodály Zoltán gyűjtőmunkája nem korlátozódott a magyar anyagra, feljegyzett szlovák és román népzenét is, bár előbbiből csupán szórványosan publikált, utóbbiból meg éppen semmit. Amiképpen tehát a rendszerező-kutató nem zárkózott el —sőt! —a nemzetközi eredmények elől, azonképpen a gyűjtő sem zárta el a fonográfját, ha a népdal, amely elébe került, nem volt magyar.

A ZENESZERZŐ EURÓPAI GYÖKEREI

Kodály művészi alkotómunkájának gyökereiről szólván a magyar népdal élménye mellett műzenei forrásként rendszerint Palestrinát és Debussyt emlegetjük, holott e forrás sokkal több érből táplálkozik. Igaz, Debussynél újabb zenét Kodály a saját stílusába nem asszimilált. 1906—1907-ben, berlini hónapjaiban nyilvánvalóvá vált a számára, hogy Richard Straussal, Max Regerrel, túlzsúfolt posztromantikus világukkal nem tud mit kezdeni. Arnold Schoenberg I. vonósnégyesének partitúrájába bejegyezte: „Bartók 1909-ben megvette 2 példányban, hogy 2 zongorán eljátsszuk. Nem jutottunk túl az I. tételen.” 1920 áprilisában Bécsből írta Kodálynak kedvelt zeneszerzés-tanítványa, a kiváló gordonkaművész Hermann Pál, aki a Schoenberg alapította Bécsi Magán77