Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Fodor András: Kodály szimpózium Japánban
FODOR ANDRÁS KODÁLY-SZIMPOZION JAPÁNBAN Szabolcsi Bence idézi a Régi muzsika kertje c. antológiájában Samuel Pepys 16. századi naplóját, miszerint „Angliában mindenki muzsikál . .Ma fuvolán és violán játszottam egy keveset. . . Feleségemmel sokáig énekelgettünk . . . Szobalányunknak is jó hallása van ... Új szolgálóm ügyesen zongorázik . . . Egy ötvösművész jött fel hozzám, szegény ördög, még kesztyűje sincs — de barátaim énekegyüttesébe rögtön, remekül beilleszkedett. Házam tele van zenével .. A mai Japánba került, valamennyire muzikális európai utas, ha nem is ugyanezt érzi, meglepve tapasztalja, hogy ebben a többszintes utakkal, fotocellás ajtókkal, kondicionált levegőjű taxikkal ellátott, félelmetes pontosságú villámgyors vonatokkal járó, az élet szinte minden részletét maximális technikai leleménnyel szervező országban mennyire otthon van a zene. Mi magyarázza ezt? Talán ugyanaz az inzu- láris kényszer, mint a legendás Angliáét, mely mivel igénye és tehetősége volt hozzá, mágnesként gyűjtötte össze a világ elérhető kulturális értékeit? Vagy éppen a civilizációs gyorsulás szorításában sínylődő humánumból fakad ez a természet és muzsika iránti elementáris szomjúság? Mindenesetre a japán ember zeneszeretetétől nem tudom elválasztani a nagyvárosi keresztutak fényváltó jelzőlámpáinak vakokat segítő kakukkszavát és sárgarigófüttyét. S az ősi szentélyek körül a lombokon harsogó kabócák vastag zsivaját épp úgy nem, mint az ultramodern szálloda belső kis udvarából égreszökő pálmákat, vagy a pályaudvar peronján Beethoven Örömódáját furulyázó kislányt. Sok előzetes jelből tudtam, hogy a japán kereslet mérlegén a magyar zene kitüntetett áru. Azon sem csodálkozhattam, hogy az első japán otthonban, ahová beléptem,a távoli zeneszobából,a több ezer lemezzel, partitúrával környezett zongora mellől egy japán hölgy, kitűnő magyar dikcióval, Kodály Magyar népzenéjének X. füzetét énekelte sorra, A házigazda ugyanis Kazuyuki Tanimoto volt, az V. Nemzetközi Kodály Szimpózion szervezője, lelke, a hokkaidói egyetem folklorprofesszora. „Ő számunkra itt a legfontosabb ember!” — mondta barátilag a szimpózium nyitófogadásán Kós Péter, magyar nagykövet. Kyoiku Bunka Kaikan, mindenekelőtt ezt a nevet kellett megjegyeznünk, az események ugyanis Sapporo így jelölt épületében, a Művelődési és Kulturális Központban zajlottak. A kívül-belül vonzó, célszerűen és ízlésesen tagolt épületben hat napon át, olykor párhuzamosan is folytak az előadások, hangversenyek, kerekasztal-beszélgetések, ülések, gyakorlati és demonstratív bemutatók. Szőnyi Erzsébet átfogó bevezetője, mely Kodály művének működésének, és eszméinek nemzetközi jelentőségét, hatását mérte föl, csakugyan sokarcú közönségen tükröződött. Az 5—600 főnyi vendég kétharmada természetesen japán volt, de éppen ők, a vendéglátók igazolták Kodályné köszöntő szavait az egykor elültetett kicsi fácskáról, mely a honi talajtól ily messze földre átültetve is virágzik. Felejthetetlen volt, mindjárt az első napon a hat japán gyermekkórus műsora Kodály, Bartók és Bárdos műveiből. A rögtönzött magyar zsűri (Szőnyi Erzsébet, Rozgonyi Éva, Ordasi Péter) nevében Szőnyi Erzsébet sorba dicsérte éneklésük pontosságát, differenciáltságát, tónus- és humorérzékét, nehéz feladatokat is vállaló bátorságát, de társaim közt a közönség soraiban akadt olyan autentikus vélemény is, hogy hat ilyen gyerekkórust otthon nem tudnánk most egymás után pódiumra állítani. Mert nem csupán az volt a megkapó, hogy a tizenkilenc kórusmű többségét, — köztük hosszú, nehéz szövegeket, mind a Pünkösdölő, Lengyel László, Négy szlovák népdal — magyarul fújták, de a szövegejtés meg az intonáció helyenkint lebilincselően, megható finoman simult egymáshoz. A betanításban segítettek ugyan a korábban kiutazott magyar pedagógusok, de a produkciókban igazából az volt a szép, ahogy önerejükből is hitelessé váltak, ahogy a Gergelyjárás záró dudaeffektusai mögött már-már a harangszó zengése-bongása hallatszott, ahogy a Pünkösdölő kettős karakterét éreztetni tudták, vagy ahogy a Szkhárosi Horvát szövegre szerzett Semmit se bánkódjál .. . (nem emlékszem, hallottam-e valaha is Magyarországon!) hangzó karakterét, hitvalló, elszánt üzenetét kifejezésre juttatták. E két utóbbi művet megszólaltató együttes (a Tokiói Rádió Gyermekkórusa) szövegkiejtése olykor még az otthon megszokottnál is archaikusabbra sikeredett. A „noha nehéz néked az rettenetesség” — sort például így énekelték; „noha nehíz níked az rettenetessíg”. Az én egyéni mérlegelésem szerint az ő produkciójuk volt a legjobb. Módom volt később a Japán Kórusok hangversenyén is hallani őket F. Furuhashi vezényletével. A ráadásul megismételt Semmit se bánkódjál előtt néhány Stravinsky-, Bartók-inspirációt ügyesen kibontó M. Mamiya-kompozíció- val arattak érdemelt sikert. Az ausztráliai Pembroke Girls Choir és a Pierre Perron vezényelte kanadai Stewart Hall Singers műsorán ugyancsak szerepeltek magyar művek. Vajon a japán gyerekek virtuóz igyekezete kényeztetett el bennünket úgy, hogy az ő angol intonációjukkal a Pünkösdölő és a Mátrai képek s a Túrót eszik a cigány is kissé idegenül hatott? 68
