Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Körber Tivadar: Kecskemét - Kodály városa

Kecskemétnek írta kórusait, mert volt kinek írnia, zenéje nemcsak rokonérző közönséget talált, mint csaknem negyedszázada Bartóké, hanem inspirálóan lelkes, sokat akaró és ezért sokra is képes előadókat. A szülőváros mintegy elébe ment Kodály teremtő akaratának.

„Katona József óta nem volt a városnak szülötte, aki nagyobb értéke és büszkesége lett volna a magyaroknak Kodály Zoltánnál.” A Kecskeméti Lapok cikkidézete említi — tudtommal — első ízben együtt és egyenrangúan Kecskemét két nagy szülöttét. Szó volt róla, hogy a város díszpolgára legyen az ötven esztendős Kodály Zoltán. Ha ez akkor nem is lett valóság, fényes külsőségek között fogadták a szülőváros vezetői és polgárai a jubiláló zeneszerzőt. „Szívből köszönöm, hogy Kecskemét elfogad magáénak és keblére ölel, holott eddig semmit se tettem érte” — mondja szerényen az ünnepelt. A lényegről kevesebb pátosszal beszél: „Ismerem a kecskeméti zenekultúrát és ebből a szempontból Kecskemétet minden vidéki városunk elé helyezem.”

Ami akkor elmaradt, tizenöt évvel később, a háborúból felocsúdó, új lehetőségek és feladatok lázában égő országban teljesedik be. 1947. december 16-án Kecskemét díszpolgárává avatja Kodály Zoltánt. „Ezen a napon azt hiszem, missziómat már-már befejeztem, és vannak elegen, akik folytatják, ha én eltűnők is. Ezért különös öröm számomra, hogy ezt a napot megérhettem. Látom, nemcsak én tartottam ezt az utat helyesnek és megküzdésre érdemesnek, hanem szülővárosom közönsége is.” Az ünnepi esemény valójában alig volt több, mint a régi tartozás protokolláris törlesztése. Kodály és Kecskemét kapcsolatának újabb, döntő fordulata azonban nem ekkor, hanem majd néhány év elmúltával következik be. Érdemes valamivel hosszabban idéznünk a zeneszerzőnek abból a beszédéből, amelyet pontosan tíz évvel később, 75. születésnapján mondott el szülővárosában:

„.. .kecskemétiségemet valahol a csontomban is éreztem mindig, mint a növény, amelyik a homokos talajban él, azért a gyökereit leereszti mélyebbre is, a homok alá, ahol az igazi tápláló nedvek vannak.

A homok ugyan sok mindenfélét terem, éppen Kecskeméten és bármennyire örültem is annak, hogy Kecskemét híre megnövekedett az idők folyamán, eleinte a szőlő, azután a barack, azután a bor, azután a barackból főzött szeszes ital révén széles e világba elment a híre, de mindig arra gondoltam, mit kellene tenni, hogy ne csak ezek hozzák létre Kecskemét hírnevét, hanem magasabbrendű termények is, a szellem terményei. Az ilyesmi a homokban még nehezebben terem meg, mint egyéb. De talán ha itt éltem volna, ha itt élhettem volna, hamarabb is létrejött volna olyasmi, ami sarjadzik itt és egyelőre a homokban csak úgy a felületen tenyészik, de kívánatos és arra kellene törekedni, a városnak és a megyének is, hogy a gyökereit lejjebb eressze a termőföldbe, hogy ezután semmiféle sívó homok és szélvihar el ne sodorja.

Van egypár dolog, ami Kecskemétnek a hírnevét szellemi téren is terjesztheti világszerte. Például van itt egy iskola, amely úgy működik már, mint hogyha magam itt éltem volna és tettleg segíthettem volna létrejöttén. Ez az iskola és ami ebből kinő, az még lehetne olyasmi, ami Kecskemétnek a hírnevét szellemi téren is kiemeli ...”

Mire utalnak Kodály utóbbi mondatai? 1950 őszén megkezdte működését Kecskeméten az ország első ének-zenei általános iskolája, melynek példáját a következő években több mint száz követte, Budapesten, Veszprémben, nagyobb és kisebb helységekben, a falvak közül elsőnek Dunapatajon —valami ilyesféle él erről a köztudatban. A valóság ennél prózaibb és kevésbé látványos volt, az út pedig sokkal göröngyösebb. Azon a bizonyos napon mindössze annyi történt, hogy valamelyik kecskeméti általános iskola egyik első osztályában egy fiatal tanárnő, Nemesszeghyné Szentkirályi Márta a hivatalos jóváhagyások procedúráját megkerülve, „önkényesen” megindította a kodályi elveken alapuló zenei nevelést, egész egyszerűen: mindennap tartott énekórát. Aki őt köze30