Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Pethő Bertalan: Kodály emberségpéldázata
mozgósítja szellemi erejét. Csalást, leplezést nem tűrő érzelmi telítést követel. Bár művé rögzül, lényege szerint mégis folytonos elmúlás és újraéledés, alkotás és enyészet eleven egysége. Múlékonyságáért hatékonysága kárpótol. Felduzzasztja, kibővíti, szétárasztja a személyt, behatol még a bőr pórusaiba is, magával sodor és lelkesít, szavak nélkül is rezonanciát keltenek az általa közölt jelentések. Kodály ezt az ember fölé emelkedő emberséget ragadta meg a zenében, ennek szentelte magát. Egyéni érzületébe ötvözte népe legősibb indulatait, a történelemből kihallotta és formába öntötte azt a harangzúgást, ami írott nyelvünkben is folytonos már a Halotti Beszéd óta és mindennek a művészi újrateremtésével korszerű eszményt adott. Évszázadokon átszűrt dallamokat és hangulatot fogott fel, régész módjára teremtette újra a hagyományokat, ahol arra a hiányok miatt szükség volt, a múlt távlatainak a feltárásával történelmi perspektívát nyitott. Úgy alapozta meg a nemzet zenetemplomát, hogy abban minden más nép otthonára találhat és megzendülhet benne az általa bizton áhított világharmónia. Magyar módra alakított emberségért küzdött, a szent, ősi indulatok átmentéséért, a sorscsapások dacára való felemelkedésért, az anyagi létezés szellemi átvilágításáért. Harcaiban kedélye és hagyományai tették erőssé és egyszersmind szelíden belátóvá. Nem szorongatta a tudat, hogy a mindenség köldökén függ, nem fészkelt meg benne a kozmikus fájdalom, hanem méltósággal fogadta és vállalta sorsát. Harcai ezek a keményen, de csöndes bensőségben vívott harcok ezért nem látványosak. Ő nem azért küdött, mint „korszerű” társainak a legtöbbje, hogy protestáljon a semmi ellen, vagy hogy mégis létrehozzon valamit a kilátástalan helyzetben, hanem mert másokat is az őt eltöltő hangzatok bűvkörébe akart vonni. Adni akart, nem szerezni, felemelt ahelyett, hogy előrehajszoljon, kipróbált úton, belakott otthonba vezetett ahelyett, hogy labirintusokba üldözött volna. Eszméiért fiatalsága óta nap mint nap megvívott, de nem volt magamutogató. Társainak, nemzetének, hallgatóinak a kínlódás óráinak gyümölcsét, a kiérlelt értékeket juttatta a kínlódásban való részeltetés helyett. Amit szóban mondott és zenei hangokba árasztott, ezért személyes hitelű, ezért meggyőző erejű, a történelmi küldetés így öltött benne szilárd formát. Lendülete az eszmékkel eljegyzett lélek természetes mozgása volt. Hitt a csoda dolgokban, hitt a szabadság fordított képletében: a nép érdemei nem koporsója bérét adják, hanem a kultúra felől munkálkodva termeli ki a nép maga boldogabb jövőjét. Alkotó életével meggyőzően igazolta hitét és mert korszerűségét táltos idők késő tanújaként vívta ki, váteszi hitét nekünk is osztanunk kell. 19
