Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Pethő Bertalan: Kodály emberségpéldázata
A költő „Mert mi más a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az embereknek, hogy megtanuljanak beleilleszkedni” — kérdi Kodály, élet- tapasztalatát összefoglalva, a meggyőződés bizonyosságával. A Nagy Harmónia eiő- érzete vezette a legkisebbeknek szóló dalocskák megírásánál is. A művek célját abban látta, hogy milliók lelkében keltsen visszhangot, hogy mindnyájunkat egyesítsen a benne testet öltő érzés. Kényes volt a zene tisztaságára és ügyelt arra, hogy a zene megszólaltatása emelkedett pillanat legyen, mert tudta, hogy a zenemű első hangjainak úgy kell megjelennie, mintha szabadon szárnyalna az éterből. így vezet a jó rendet közvetítő jó zene rendezett lélekhez. Ez a rend nem a száraz ésszerűség, nem a szabályok, nem a sémák rendje, hanem a jóérzésé, a kifejezés legtágabb és legnemesebb értelmében. Kodályt kedélyének mélysége és tisztasága teszi képessé a kozmikus előérzetek befogadására és a küldetéses hazafiúi szerep vállalására. Kedélye televényéből épületes világok nőnek ki, legyen a belehulló mag az aratásos búzatáblák emléke, mint a Nyári Este muzsikájában, vagy Kecskeméti Vég Mihály nehéz századokat nyögő zsoltáros panasza, a Psalmus Hunga- ricus-ban. A talajtalan ratio zsarnoksága ellen már az óvodáskorúak oktatásának ügyében fellép és a költőt a gyermekhez hasonlítva védi. Gazdag kedélyélet és zeneiség természetes kapcsolatánál fogva talál benne egymásra. Ami az egyikben biztos elő- érzetekből előálló ítélet, az a másikban érzelemszerű kifejeződés és ráhatás. Ezért mondhatja, hogy a lelkek mélye „különösképpen a zene országa”. Az ős-zene a lélek szabad, közvetlen beszéde. Ezt a léleknyelvet beszéli a népdal és a gyermek, ezen a nyelven tanult meg szólni — a gondolatok nyelvénél korábban és egész életét meghatározóan — Kodály. Első hangszere, a négyéves korában lyukas fakanálból készített gitár elevenedik fel, célszerűen, jelentéssel gazdagon és jelentőségteljesen az óvodásoknak szánt ötfokú facimbalomban. A két hangszer viszonya a költői utat jellemzi, az utat lélektől lélekig, a minden tudás birodalmában. Tanácsát, hogy a magyar sors osztályosai magyar zenét írjanak, magyar költők legyenek, a saját művészetével tette vonzóvá. A nép énekében a történelmi folytonosságot érzékelte, mintegy az idő, a nép és nemzet saját idejének testét. A népdalok kíséretének megalkotásával, akárcsak önálló szerzeményeivel, az elveszett falut és mezőt pótolta a természetből kicseppenteknek, a nép egyszerű gyermekei számára pedig — ahogy nevezték, „amolyan Petőfi-féle” művész módjára — általános lelki táplálékként adta vissza az addig többé-kevésbé elszigetelt, már-már lenézett népzenét. Amit így nyújtott, több volt és más, mint az eredeti népművészet. Művei milliók közös érzés- és gondolatvilágában gyökereznek, lombjaikkal viszont a Goethe-i világirodalom mintájára képzelt világzene horizontjára emelkednek. Megértésük ezért természetes és egyben felemelő folyamat. Nemcsak a beavatottaknak szól, mert mindenkinek a lelkében vannak rá rezonáló húrok, aki pedig horgonyt vet a zenének ebben az alaprétegében, az felemeli tekintetét a beláthatatlan, csak sejtetett magasságba is, abban tisztelet, csodálat és elkötelezettség születik. A megértés sokrétű mozgása így vezet új eszmények kialakulásához, a népi kultúra így tesz bolgog emberré, immár nemcsak az őseredeti, zárt élettérben, hanem a történelmi célok tudatos valóraváltásának munkálásában is. Zenéjével a népdalok anyagi magyarságától a magasabb, szellemi magyarságig, őshonos létézésének európai, egyetemes horizontúvá fejlesztéséig jutott Kodály. Munkásságában újra elevenné vált a dallamszerzők és dallamfeldolgozók renaissance- kori ellentéte. Glareanus annak idején még a dallamkitalálóknak, a phonascus-oknak adta az elsőséget a dallamok feldolgozóival, a symphonetákkal szemben, hogy azután 17
