Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Pethő Bertalan: Kodály emberségpéldázata
PETHŐ BERTALAN KODÁLY EMBERSÉGPÉLDÁZATA* Ha szívem nemesebben vert: Önmagában méltó bért nyert. (Berzsenyi) Kodály Zoltánnak üzenete volt és van népéhez. Életműve a nemzeti hagyományok talajából nőtt ki, életét a közös múlt és a nép hangjával tündöklővé varázsolt gyerekkor töretlen igézetében alakította. Ez a gazdag örökség elég is volt élete beteljesüléséhez, ő elég volt önmagának. Elégedettsége azonban nem önélvezetére szolgált, hanem ahelyett, hogy kínjaival, örömeivel és kétségeivel magába vonult volna, másokat igyekezett részeltetni az ajándékba kapott és munkával megszolgált kincsekben. Azt fejezte ki, ami a mások lelke mélyén is ott szunnyadt. Mint a Magyar Zsoltárban: a keblek ébredő, sóhajos hullámzása erősödött benne indulattá, lendületté, átokká, rikoltássá, áhítatos könyörgéssé és bizakodó megnyugvássá. Szerepe, a sámánokéhoz hasonlóan, küldetés volt. A népi-nemzeti törekvés és érzület hangadójáé, a másokat elnémító legnehezebb időben is. Személyes létét szerepének sokoldalú kidolgozása határozta meg: ébresztő, nevelő és buzdító volt a maga költőiségében és szeretett volna „minden egyéb lenni, amire csak szükség volt”. Népével, ahonnan vétetett, a szellem kohójában forrt össze ismét, végérvényesen, a jövendő fejlődés érc-alapját adva. Az ébresztő Kodály, mint előtte évszázadok óta már annyian, nemzetének veszély-helyzetében nőtt fel. Ő azonban nem kesergett és nem temetett, hanem felébresztette, ha kellett felkorbácsolta a kishitú'eket, a fásultakat, az ellankadtakat, térítette a tévelygőket, küzdött az ellenség ellen. Felismerte, hogy az idők a honfoglaló lélek újjászületését követelik. „Megújuló magyarság”, „újjászületés”, „újjáépítés” —ezek írásainak vezérmotívumai és ez az eszme légiesül nála zenévé. Felismerte, hogy létkérdés számunkra a magyar talajban való lehorgonyzás. Vallotta, hogy fennmaradásunkhoz magyarabb magyarrá kell válnunk, hogy ősi gyökereinkből kell a szellem lombkoronáját növesztenünk, hogy nem szabad „szellemi gyarmatként” vegetálnunk, mert becsületünkre és mások hasznára éppen az válik, ha a népek nagy kórusában a magunk hamisítatlan és ezért nélkülözhetetlen szólamával veszünk részt. Szakterületén munkálkodva ennek a célnak az érdekében kutatta és ápolta külön lelkiségünk két sajátos megnyilvánulási formáját, népzenénket és nyelvünket. Kölcsey nyomdokain haladva igazolta, hogy „a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”. Eltakarította a szabadságharc utáni depresszió időszakában egyre lagymatagabbá és felszínesebbé vált műzene hulló leveleit és a népi szokások, a népi érzület még érintetlen humuszában megtalálta a magyar szellem gyökerei között a népdalt. Ennek tulajdonságait elemezve vázolta fel a magyar ember képét: „inkább az ötlet, a talpraesett eredetiség embere, mint a szorgalmas kitartó kidolgozásé”, telve van aktivitással és akarattal, még búsongásából és a székely keservesekből is elszánt energia sugárzik, bár tettrekész indulata könnyen ellobban. Adottságaink tehát ellentmondásosan gazdagok; élni kell tudni velük. Amint a népzenénél nem szabad megáll* A Kortárs 1972. decemberi számában Vox humana hungarica címmel megjelent írás lényegesen kibővített változata. 13
