Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközelben (Sorozatzárás ürügyén)
SZEMLE VALÓSÁGKOZELBEN (Sorozatzárás ürügyén) Egy olvasónapló — bármily szívesen írja szerzője — nem Szabó család. A fenti címmel — több-kevesebb rendszerességgel — három éven át jelent meg a Forrásban a szociográfiai irodalmat tallózó kritikai rovatunk. A szemlét általában kéthavonként közölte a folyóirat, s három év alatt mintegy félszáz munkára hívhattuk föl a figyelmet. Mivel vállalt föladatunk végére értünk, illő, hogy megköszönjük az olvasó érdeklődését, és valamiféle summá- zatot, összefoglalást készítsünk. Három év nem nagy idő egy mégoly fiatal műfaj történetében, és a félszáz kötet a könyvespolcon is kevés helyet foglal el. Messzire tekintő következtetéseket tehát nem vonhatunk le, legföljebb néhány általánosításra gondolhatunk. A félszáz kötet — leszámítva Veres Péter vizsgálódásainkhoz iránymutatásnak, „mottónak” választott Gondolkodó társadalom című cikkválogatását — kivétel nélkül a mai magyar szociográfiai irodalom termése volt. Akadt közöttük gyűjteményes mű, antológia és évkönyv, de a zöm egyéni teljesítményt tükrözött. A kötetek a mai magyar szociográfiai irodalomnak — és a mai magyar társadalmi valóságnak — csak egy szűk szeletéről adhattak képet, hiszen az elmúlt három év minden magyar nyelvű szociográfiai munkáját nem vizsgálhattuk, és magában a folyóiratban másutt — rovatunkon kívül is — szó volt ilyen könyvekről. A művek kiválasztásában inkább a véletlen, mint a minőségi ítélet vezetett; talán épp ezért lehetett a rovat csepp a tengerből, részlet az egészből, jellemző a teljesből. A műfaji megjelölést — szociográfia, valóságirodalom — a lehető legtágabban értelmeztük: beletartozónak vélve a szépirodalmi megközelítéstől az akadémiai értekezésig igen sokféle könyvet, a rádióban elhangzott dokumentumjátékot éppúgy, mint a társadalomtudományi esszét, a statisztikai adatok feldolgozásán alapuló elemzést éppúgy, mint az önéletrajzi elemekkel átszőtt empirikus vizsgálatot, a néprajzi tárgyú riportot éppúgy, mint az írói interjút. Ezt a tágasságot persze a vizsgált anyag diktálta. Ha a mai magyar szociográfiai irodalomra valami alapvetően jellemző, akkor az éppen a műfaji tágasság, a társadalmi jelenségek sokoldalú megközelítése. A statisztikai összesítés, a dokumentumok közlése, a kérdőíves módszer, a személyes impresszió, a riport, az interjú, az elmélkedés, az utópia — mind helyet kapnak a mai szociográfiában. Amennyire az eszközök sokfélesége a műfaji gazdagodás lehetőségét sejteti, épp annyira jelzi a szociográfiai irodalomból — az irodalom kiszorulását. Amiben a mai magyar valóságirodalom nehezen viseli el a hagyományokkal az összehasonlítást, az éppen az irodalmi minőség. Ami a mai magyar szociográfiából leginkább hiányzik, az a szépírói, alkotói, anyagformáló jelenlét, a művészi látomás és indulat. Ha a mai szociográfiai irodalom iránt megnyilvánuló érdeklődés beszűkülésére, a valóságirodalom megcsappanó hatására gondolunk, az egyik ok bizonyára ebben keresendő. Az „ellenpéldák” is ezt látszanak igazolni: ha a közelmúlt évek — rovatunkban vizsgált — legfontosabb szociográfiai műveire kellene szavazni, leghamarabb (minden túlírtsága ellenére) Moldova György A szent tehén című könyve, Mezei András interjúkötete (Ilyen gazdagok vagyunk?), Enyedi György kitűnő esszéje (Falvaink sorsa), Pünkösti Árpád néhány riportja és talán legelsősorban Hajnóczy Péter megrendítő dokumentuma (Az elkülönítő) jut eszünkbe. Ha a magyar szociográfiai irodalom jövőjére gondolunk, azt kívánjuk, minél kevesebb legyen benne a száraz adat, a nyers dokumentum, a megformálatlan magnetofonszöveg, és minél több a szuverén írói jelenlét, az egyéni és önálló világmagyarázat, a művészi elhivatottság és alkotóerő, az anyagformáló mozdulat. A félszáz könyv az első pillantásra felölelte a mai magyar társadalom számos problémáját, a valóság teljességét. Szó volt az urbanizáció folyamatáról, a falvak életéről, a bejáró munkásokról, az ifjúság, a nők helyzetéről, a találmányok sorsáról, és terítékre kerültek olyan periferikusnak és szélsőségesnek látszó kérdések is, mint a hippivilág, az öngyilkosság, a házasságon kívüli szerelem. Mintha a leghangsúlyosabb a mai szociográfiai irodalom számára a városiasodás folyamatának a vizsgálata lenne: a félszáz könyv körül legalább hat ezzel a kérdéssel foglalkozott: három év alatt szociográfia jelent meg Nagykőrösről, Dunaújvárosról, Veszprémről, Debrecenről, de ez a kérdés állt két külhoni munka, a Korunk évkönyve, valamint az Ember és város című tanulmánykötet középpontjában is. A parasztszociográfiát, a falusi élet, a mezőgazdasági termelés elemzését háttérbe szorította a városi életforma, az urbanizációs folyamatok vizsgálata. Ez minden bizonnyal a társadalmi valóságnak is megfelelő tendencia. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy egy sor kérdés ma nem kap kellő hangsúlyt a szociográfiai irodalomban. A falu külső képének megváltozását a gépkocsi ablakából is látni. Ám igen keveset tudunk a falusi életforma megváltozásának belső folyamatáról, az aprófalvak sorsáról, a falun élők gondolkodásmódjáról, erkölcsi magatartásáról, életszemléletéről, a paraszti gazdálkodás átalakulásának emberi oldaláról, drámáiá88
