Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - MŰHELY - Gombár Csaba: A „Cifra nyomorúság” utóélete

ELŐSZÖR IS A PARASZTOKRÓL

„A paraszt a viharsarokban lázad, a Duna—Tisza közén polgárosodik — olvashatjuk a nyilvánvaló utalásokat Féja Géza és Erdei Ferenc előző évben megjelent könyveire — ezen a vidéken tűr”. „A legtöbben egyszerűen élnek a gyomor örömei nélkül. Levesen és kenyéren, vagyis kenyéren és vizen, mint valami különös börtönben, melynek rácsai a szomszéd erdők és a nagybirtok.” Itt már nem részletezi Szabó Zoltán, hogy mit is esznek, vagy inkább, hogy mennyire nem is esznek ezek az emberek, mert ,,A tardi helyzet” országos vitát kavarva belesulykolta az akkori közvéleménybe a drámai „étlapokat”. Manapság, amikor oly kelendő a kulináris irodalom, amikor divat ínyencnek lenni, ezt a könyvet is újra az olvasók kezébe kellene adni. Nemcsak azért persze, mert a maga nemében ez egy megrendítő negatív szakácskönyv, hanem azért is, mert a szociológiai értelemben vett szegénységkérdés problématörténetének egyik klasszikus dokumentumává lett.

A mezőkövesdiek példáján is egy sokágú és különös problémakör vetődik föl. „A kövesdiek a kertben sem hajlandók zöldséget termelni, üres belsőségeikben nincsenek konyhakertek. Gyümölcsfát nem ültetnek. Fásult és elfáradt világ ez már, nem is igyekvő, nem is törekvő, belenyugodott a szegénységbe.” A teljes kilátástalanságról van tehát szó, amely már a kollektív lelkületben is otthagyja lenyomatát. Mit ér ilyenkor a felvilágosító propaganda az okszerű gazdálkodásról? Mit számít a fölröppentett divatos „koreszme”, ahogy Szabó Zoltán nevezi szarkasztikusán az idegenforgalmat, a maga mindent megoldani kívánó hiedelmével? Mert hát tudhatjuk agrártörténetünkből, hogy időnként elgazosodnak a földek, az emberek látszólag elfelejtik még a munkafogásokat is, ha egyszer valaminek az elvégzése már végletesen értelmetlennek és kilátástalannak tetszik.

„Nem adatott számukra lehetőség az emberi életre a parasztságon és földjeik határain belül és nincs hely számukra falujukon és a parasztságon kívül.” Bizony ez sö- tétebb kép, akár a Féjáét, akár az Erdei Ferenc által fölvázoltakat nézzék a 30-as évek második felében. Ám itt korántsem a szerzők derűlátó képességéről van szó, hanem a a regionális különbségekről, s azok emberformáló hatásáról. Miért nem lázadtak? — szokás föltenni a kérdést. Miért nem lázadtak a Debrecen melletti vákáncsosok, teszi föl magának a kérdést Mocsár Gábor is a szülőföldjéről írt szép új könyvében. „Ősi szolgatenyészet” — írta neki erre Veres Péter. No, de tényleg — kérdezhetnénk mi is — miért nem lázadt a palócföld népe, ha ekkora volt a nyomorúság? Nos, éppen ezért, mert akkora volt a nyomorúsága és olyan hosszantartó. Válaszolhatni persze különböző szaktudományok különböző fogalmi segédletével is, de egyszerűbb talán ugyanezt a társadalmi ismeretet úgy megfogalmazni, hogy lázadni többnyire azok szoktak, akik egy előzőhöz képest rosszabb helyzetbe zuhantak, és el tudnak még képzelni egy jobbat is. Van azonban a társadalmi — vagy szűkebb politikai, gazdasági — ele- settségnek olyan foka, amikor egy jobbra, többre mozdító képzelet önerejű kialakulásának a lehetősége is elesett.

Vannak aztán olyan szempontok is a könyv ezen részében, amelyek aktualitása tár- gyiságában és nem csak elvontan vonzza a mai figyelmet. Ilyen a már említett idegen- forgalmi „koreszme”, az elszigetelődött falvak, az ingázás, az agglomerációs gyűrűk megoldatlan nehézséghalmaza és a summásság, amelyek a mai szociográfiai és szociológiai vizsgálódásokban is kulcsfontosságú szempontok, és szerves folytatásai a „Cifra nyomorúság” problémavilágának. Ezek között van ugyan egy kérdés, amelyre a mai társadalomvizsgálatok mintha nem térnének ki, pedig már furcsaságában is figyelemre méltó. — Ez a summásság, azaz a nyári mezőgazdasági vándorló, szerződéses munkavállalás. Ma persze már nincsenek summások abban az értelemben, ahogyan Szabó

71