Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)

ezért összecsomagoltam, pesti barátaimnál megaludtam — már amennyire tudtam aludni —, s reggelre kelve nem hazafelé, hanem vissza, Gödöllőre vettem az irányt. Maradtam tehát, s már egy fél év múlva irigykedve cukkoltak az évfolyamtársaim: „És még te akartál megszökni..Igen, ez majdnem bekövetkezett, pedig akkor már vándorzászlóval kitüntetett tsz-nek voltam az elnöke.

Önbizalmam az adta vissza, amit már középiskolás koromban begyakoroltam: bármiből is készültem, soha nem hazardíroztam, hanem mindig biztosra mentem. S ez a módszer az egyetemen sem bizonyult haszontalannak. Akik hencegtek, hogy a tudnivalókat a kisujjukból kirázzák, azok sorra kihullottak. Én maradtam.

És 1972 május 31-én kitűnőre államvizsgáztam.

— Elnök vagyok 1966. január 1-től.

Akkor egyesült a két szövetkezet. Nem ment könnyen a dolog. A járási tanács embereit, akik a burgonyaföldön bejelentés nélkül felkeresték tagságunkat, enyhén szólva igen kedvezőtlenül fogadták. Erre én azt mondtam az elvtársaknak: hozzánk ne jöjjön segíteni senki, elboldogulunk magunk is, s ami engem illet, felelősséget vállalok azért, hogy az egyesülés simán lebonyolódjék. Tudtam, hogy a megosztottságnak véget kell, s véget is lehet vetni, hiszen — mint mondottam az egyesülést kimondó közgyűlésen is — csak egyféle fajszi embert ismerek: azt, aki akar és tud dolgozni. Mert a többi az nem közénk való.

Az egyesülés első évében a munkaegység értéke 63, a következőben 80, majd 1968- ban száz forint volt. A szentesi Árpád után másodikak lettünk az országos versenyben három egymást követő évben, s mivel helyezésünket három éven át megtartottuk, a vándorzászló véglegesen nálunk maradt.

Itt egy adminisztrátori fizetés, mondjuk 1967-ben, 68-ban, meghaladta a négyezer forintot. Egy minisztériumi tisztviselő az idő tájt nem feltétlenül kapott ennyit.

Az utóbbi pár évet véve alapul az egy tagra jutó átlagos kereset évi 64—65 ezer forint. Az itt dolgozó asszonyok tényleges jövedelme nagyjából ennyi. Itt egy női dolgozó, ha nyugdíjba megy, 3100 forintnál aligha kap kevesebbet, de 3500 forinton felüliek is vannak.

Mindezeken felül mindenki maga dönti el, hogy mennyi időt és energiát szentel a háztáji gazdálkodásnak. Meg kell hagyni, a többség szívesen paprikázik, majorannázik, uborkázik a háztájiban. S aki mégsem, annak többnyire néhány éve van vissza a nyugdíjazásig, és arra összpontosít, hogy minél magasabb legyen a nyugdíjalapja.

Nemrégen volt, de már mindenképp a 42 órás munkahét bevezetése után, hogy melléküzemági tevékenységre kértünk jelentkezőket. Arra gondolván, hogy ha elegendően összejönnek, mégis csak tető alá hozunk valamit. Ám összesen hatan jelentkeztek, így az elképzelést, ki tudja hányadszor, ejtettük.

Az itteni tagság is becsüli a szociális-kulturális vívmányokat, de nem annyira, hogy azok fejlesztését a tagjövedelem rovására szorgalmazza. Fordítsa mindenki arra a pénzét, amire akarja — ez itt nemcsak elv, hanem gyakorlat. Üdülőnk máig sincs — a rendszeres üdültetés szerintem sem fér össze a mezőgazdasági munka idényjellegével — annál népszerűbbek viszont az autóbuszos kirándulások, az időszakos csoportos üdülések. Pár év előtt még az üzemi étkeztetést sem lehetett megszavaztatni, most már van annyi igény, hogy rövidesen be lehet indítani. Viszont a járadék- és a nyugdíjkiegészítésre mindig nagy gondot fordítottunk. Ez másfél évtizeddel ezelőtt is már egymillión felüli összeget jelentett évente.

A fejlődés 1980-ig volt töretlen. Akkor is csak annyi történt, hogy a 38 milliós nyereség 22-re csökkent. De ez komoly figyelmeztetés volt: újítanunk kell, nem csücsülhetünk a babérokon. Ha kell, szerkezetet változtatunk, s a jövedelmezőség mögött má67