Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (elbeszélés)
így a hátsó házba száműztek, mire csak azt szólhatom: apage satanes! 3° Mit lehet tenni e félrelökött nyavalyában hempergőzve? Ez a kérdések kérdése Dani barátom, és bárhogy csűröm-csavarom gondolatfűzéseimet, csak arra jutok: cselekedni! Tárgyaltam — persze secret! — néhány itteni jóemberrel, s ha úgy ítélem, lecsapunk az itt fészkelő őrültekre. 4° Tudod-e mennyit gondolok mostanában Ödönünkre, mert hisz mindannyiunk nagyszerű kifejezője volt ő tragikus maleur-ja előtt. A mai nehéz időkben is emlékezetesek azon szavai, amelyek a zavartalan működés doktrínájának biztosítékait vázolták. És lám, ha kinézek az ablakon, szépen süt a nap, és gondolnád-e, hogy minden összekuszálódott? De úgy hiszem, a rebellisek elérkeztek az utolsó statióra. Erről még annyit, hogy a katonák valami ünnepséget szerveztek, amiből társadalmi megmozdulást akartak rendezni, s állítólag Őfelségét ábrázoló szalmabábokat égettek. 5° Végezetül hallom, hogy te már a szakállad is levágattad. Én ugyan most kaptam csehországi szállítómtól egy kitűnően szuperáló szakállollót, bár ha a látogatók eltakarodnak innét, követem jó példádat. Búcsúzóul ölellek kedves Danim; de ezen írást — biztos ami biztos — semmisítsd meg! Kari Elveszett éjjeli lepke, nagyanyám szuvasodó fogakkal és terebélyes méretekkel lel rám a pillanatnyilag hallgató, ám ilyen-olyan feljegyzéseket és leveleket írogató férjura mellett. A városka hihetetlenül kiterjedt boldogságban úszik, s a nagycsaládi szereposztásban perifériára szorult öregasszony szürkületre tervezi indulásunkat a Benedek-templom előtti térről, ahonnan vért szimatoló vizslaként, a jogilag is egyenlősített családok libasorban hömpölyögnek a lampionfényű Bisztra felé. A katonák, élükön Mosonyi kapitány, istenien távoliak, akár megbilincselt fegyencek vagy vadászcsizmába bújt grófok látványa; egy szőke, vékony, piros atillájú katonatiszt énekel, valami indulót Kossuth Lajosról, énekel a többi tiszt is, a közönség magyarul tudó része is, ám a hegyekből leereszkedő pásztorok nem ösmervén se a nyelvet.se a dallamot, szemükben a féltékenység zavarával várják, mi történik velük; újabb jogbitorlás-e, vagy népük kollektív megdicsőülése. A finálé, händeli muzsika kábulata, igen ihletett: Mosonyi kapitány hatalmas tölgyfát lapátol körbe egy targoncáról leszórt földkupaccal, aztán beszélni kezd, magyaráz, izgat és lázit; bizonyára az Eszméről, a Szabadságról, mert ahogyan a tömegben állva anyám arcára sandítok, rajongástól elhomályosult vonásait kell rögzítenem; apám azonban kissé gunyorosan, ahogy az ember a jubileumi díszkiadványokat olvassa, összevont szemöldökkel, végül is magányosan téblábol ebben a világban, és mindent egyetlen aspektusból mérlegel: mindez vajon mennyit használ, a közjó megvalósításának? A szőke kapitány képzeletbeli dobpergések és fúvószenekari szordinók között csodálatos ékesszólással szónokol, és az istenadta nép keblét mégis a lelkesítő lázadás érzése járja át. Mert a finálé valóban karneváli méreteket ölt: ahogy egy hatalmas nemzeti lobogó bukkan elő a tölgyfa kivilágított lombkoronájából, ha rövid időre is, de mindenki vállalja a lázadás kockázatát, a megtorlás veszélyeit, csak Fronius nagyapám kuksol otthon beszarva, jó pontokat gyűjtögetve az eljövendő rendőrkopó puha fedelű noteszébe; mindenki énekel és táncol, legénységi muzsikusok a lampionok lüktető fényében félrehúzódva rikoltoznak, és a városka polgárai, a bányatulajdonos, a jegyző, a tanító, a pap, a körorvos, a környék bocskoros nemesei és az iparosok családostól, talán újabb címet és földet remélve szóvirágokat görgetnek egymásra, nehogy holnapra kompromittálódjanak; a tánc folyik, és a hegyilakó pásztorok saját muzsikájuk törvényeit követve, lassan és méltóságteljesen részt kérnek az ünneplésben. Anyám, Gyulay 33-