Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - Balázs József: A bátori advent (történelmi színjáték 2 részben, - első rész)
a Károlyiak, a Melithek, a Csákyak, a Rádayak, az Eszterházy grófok ... Es akkor újabb munkákat kaphat ön is, Miklós mester. Tehát visszajön ide! MIKLÓS: Előbb készítsem el az oltárt, tisztelendő uram. Mindig is szerettem a téli napokat, advent napjait különösképpen, bár nagyon jól tudom, hogy az emberiség történelmének a hanyatló és őszi éveit tapodjuk. LISZKAY: így igaz. Közeledünk az örök haza felé, de a világ végéig, Jézus újra való eljöveteléig még ezer évek következnek, s éppen ezért, a mi tevékenységünk mindenekfelett a Krisztusban való elmélyedést szolgálja, hogy méltóképpen fogadhassuk, ha újra eljön a földre. Én magam szeretem ezt a kort, Miklós mester. A béke mindig is arra volt jó, hogy az ember visszatérhessen önmagához, hogy azzal foglalkozzon, ami csak rá tartozik. A leikével és a halállal. Igen. A lelkiismeretével, s azzal, hogy miképpen lehetne halhatatlan. MIKLÓS: így igaz. Ámbár, a szentírás eseményei is tanúsítják, sem a békebeli, sem a hadi állapotok nem kényszerítik az embereket lelkűk jobbítására, lelkiismeretbéli erejük megnövelésére. Maga a teremtő is, tisztelendő atyám, éppen emiatt haragudott meg a földön élő emberi nemzetre; mily sokszor csodálta önmaga teremtményeit, mily sokszor telt meg a szíve az emberek látványával, s ilyenkor boldoggá tette a mindenség harmóniája, de már az emberi történelem kezdetén is, mily haragra gerjedt az úr, mert csalatkozott őseinkben, akik megtagadták őt, akik nem hittek az örök életben. LISZKAY: Ez a mi korunk, Miklós mester, a pompázatosságnak és a szépségnek, a lélek dicséretének a kora lesz. Az istennel való egyesülés kezdetén állunk . . . MIKLÓS: De ez az új kor is csak arra épülhet, amit Ádámtól kezdve megtettek őseink, eme szabály alól nem lehet kivétel ez a század sem. LISZKAY: De igen! Ha nem így lenne, nem szolgálnám egyházunkat sem. Lehettem volna kereskedő, politikus akár, de nem, én tudom, hogy hol a helyem. Ma Krisztus harcosának lenni az országban, csak ez az egyetlen egy lehetőség arra, hogy felszabadítsuk az emberekben rejtőző jóságot, és mindnyájunk javára fordítsuk. De nem fontolgatásokkal. De nem kerülőkkel, semmiképpen sem határozatlansággal. Mondok egy példát: azt mondotta, hogy a szobrokon a helybéli parasztok arcát mintázza meg. Meggyőzött, egyetértettem ezzel, mert tudom, hogy az istenben való hit elmélyítésének az útját választotta. A mi hitünk terjeszkedését segíti ezzel. MIKLÓS: Szeretnék önnel mindenben egyetérteni. Azt hiszem, ez nem lesz nehéz, csakhogy — bár tévednék, tisztelendő atyám! — kettőnk erőfeszítése, s rendjének az áldozatos munkája, kevés lesz, s bizonyos külső körülmények is szükségesek . . . LISZKAY: Én is így gondolom. De ha egyre nagyobb hatalom van a kezünkben, mester uram, és ez a hatalom a születő falvakban, a kis tanyákon, az udvarházakban, földön, és a levegőben szakadatlanul harsogja az isteni halhatatlanságot, az egész létezését ennek rendeli alá, ha csak a lelkiismeret fennhatóságát ismétli, akkor egyre nagyobb teret tudhat magáénak ... De mi szükséges ehhez! A templomok méltósága. Az ég felé törő oltárok szépsége. Olyan oltárok, mint amilyen éppen az ön által készítendő oltár. A szobrok és a freskók csillogása, de mindenekfelett, hogy a gondolkodásban meghonosodjék a krisztusi szellem. MIKLÓS: Ön hisz abban, hogy az ember halhatatlan? LISZKAY: (Röviden felnevet.) Tudja, sokáig néztem az ön munkáját. Nagyjából kivehető már a végleges formája, a függőleges elhelyezés. A függőleges komponálás, amelynek a kidolgozása az égbetörő elragadtatást és ami korunk kápráztató eszméit együvé forrasztja. Az ön oltára Miklós mester, végül mégiscsak az én gondolataimat erősíti meg: a krisztusi eszmét, amelynek lényege a megváltás, az emberi halhatatlanság. A passióoltár, most már nevezzük így, legyőzi az idő múlását. Egyetlen nagy körbe állítja a tér egymástól távol eső pontjait, nyilvánvalóvá teszi, hogy a történelemben: egyszerre, együtt és öröktől fogva az isteni szellem alakítja az életünket, bármi is történjék az emberi nemzettel, isteni védelem alatt állunk. És ön, ezek után, nem hisz az ember halhatatlanságában ... nos akkor, azt kell hinnem, hogy ön mást cselekszik és mást gondol. MIKLÓS: Én a lélek szabadságáról beszéltem, amelyet az élet alakulása, forrongása, sok kis váratlan moccanása mindig is akadályozott. . . LISZKAY: Én pedig arra gondoltam, hogy nem hisz istenben ... MIKLÓS: Hogyan? (Liszkay meg-megdllva sétálgat Miklós mester előtt.) MIKLÓS: Ön bizonyosan jobban tudja, mint én, hogy az isten a saját képére formálta az embereket. Ilyenformán, jómagam is hajlamos vagyok rá, miként a messze távolban élő népek, hogy meghajlással köszöntsem a másik embert, mert benne — csakúgy, mint ők — az istent látom és tisztelem . .. LISZKAY: Hogy elfeledkezzék a valódi istenről, a teremtőről. MIKLÓS: Maga Jézus is a legnemesebbek közé sorolta az ember nevét. LISZKAY: így igaz. Csakhogy az élet tele van olyan súlyos kérdésekkel, amelyeknek a felmé- retésére, belátására képtelen az ember... Ha meghalunk, s ha feltételezzük, hogy isten sincs, feltámadás sincs, akkor van-e értelme létezésünknek? MIKLÓS: A világ megalapításának az okát és magyarázatát kellőképpen nem ismerjük. Ezzel kellene tisztában lennünk ahhoz, hogy kérdésére válaszolhassak. Az első időkben kellett volna élnünk tisztelendő atyám, a próféták korában vagy 21
