Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Egy legenda színhelyén

Iáit hadieszközök, fegyvertöredékek, patkók, zablák s nagy számú embercsont oda mutatnak, hogy a csata e helyen játszódott le.”

Bonfini pedig: „Montem accolae Cser-hehm appellant.”

E romjaiban is eltűnt kastélyhoz egy kalandos székely feltaláló, Bodor Péter élete is kötődött. A zenélő kút megalkotója ebben a kastélyban hamisított bankót, a grófi házigazda cinkosságával. Aki a küszöbre lépett, elindította a bankóprést. Kérdeztem Rusnét a garabonciás székelyről, vállát vonta. Pedig Bodor Péter nemcsak bankót hamisított itt, ördögi leleménnyel, az „édeni kert” is az ő fantáziájából született.

„Bethlen Lajos és Bodor Péter egymás mellett állanak a sziklacsúcs tetején, a régi, gót stílű lutheránus kápolna mellett. Immár a kerlési palota felépülve, a kert pompázatos növényzete közül romantikus építmények kandikálnak elő, s a nyár esti szél zenét játszik a Diana lugasára aggatott csengettyűkön. A gróf rettentő költségeire gondol, csak a palota és a kert százezer forintjában van, a bútort, tapétát s egyebet nem is számítva. Ki hozott még valaha is az erdélyi mágnások közül ekkora áldozatot a múzsákért és a közért? Mert hajléka a köznek van szentelve, homlokán a felírás:

Épült a barátságnak . ..

Bodor Péter más szemmel nézi a kertet. Ő tudja, hogy minden fa, bokor miért áll pont azon a helyen, az egész az ő ízléséből és képzeletéből fakadt. Tizenhárom éve, amikor Koronkáról 1806-ban először idejött, ő vitt a kertbe elgondolást. Kijelölte a lugasok, szobrok helyét, ő intézte, hova ültessenek hársat vagy jegenyét, fenyőt vagy akácot. Kilenc év múlt el, a csemeték felserdültek, s mikor a tavaszon újból a munkához fogtak, a gróf színes, de formátlan képzelgései az ő kezéből és eszétől nyertek alakot és valóságot.

Tekintete továbbsiklott a kertről dél felé,a kopár mezőségi dombokra és elszomorodott. Vajon ez a rideg, csenevész táj megtűri magán ezt a tündéroázist? S azt a néhány többit? Mi értelme az ilyen kerteknek, ha az ország gyatrán művelt mező? Mi védi meg ezt a kertet, ha a táj idegennek érzi? Néhány csákányütés, fejszesuhintás, az egész már nincs is. Cserhalom lehet megint olyan sivár bérc, mint a többi kereken ...” (Szőcs István: Rovarcsapda)

Sivár kukoricás körülöttem, lábam alatt a titokzatos üregek, eltűnt tetemek, koporsók. Kísértő magány. Ebben a hangulatban akár László herceg is elém léphetne az útra ereszkedő sziklák közül, hogy belső számadásunkat megtegyük.

(— Beke? Jól értettem a nevedet? Besenyő vagy akkor? Mit keresel hát a mi győzelmünk színhelyén? Nem voltál velem a csatában. Lehet, hogy éppen ellenem, a kun csapatban ... Uzok, besenyők, kunok. Ősöm, István király nem ok nélkül zavart szét titeket a négy égtáj felé az országban, örökké lázadó, alázatot nem ismerő békékét, besenyőket...

— Lovagkirály, erősek példája, gyengék gyámolítója! — kapok bátorságra, hogy megszólítsam. — Rég egyek vagyunk mi, tudd meg, közös lázadásban és alázatban.

— Az én katonáim nyomát keresed itt? Ezerszer felszánthatták ezt a dombtetőt, harcosaim vére beivódott minden rögbe.

— Ezek az én katonáim is, vitéz király. Minden család sok ágból szakad egybe, mint a folyóvizek. De az utódok, ha hűségesek, egyképpen vállalják mindegyik ág, előd jó örökségét. Éppen az egyesíthet igazán lélekben, a szellem génjeivel.

— Mondom, hogy azért kergetett szét titeket ősöm, István, mert nem éreztétek eléggé az összetartó kötést.

— Kilenc évszázad sok mindenre megtanított, lovagok királya. Seregedből nagyon sokan szét is széledtek, kényszerből vagy szabad akaratuk szerint... Más zászló alá álltak. Jöttek újak, ahogy népek hullámzásában mindig, kunok, besenyők, uzok, zsidók, szlávok, gemánok, törökök... A seregek átrendezték soraikat.

59