Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Varga Csaba: A mongol puszta (esszé)
VARGA CSABA A MONGOL PUSZTA Nekem Mongólia: a mongol puszta, a Góbi-sivatag. Két éve már, hogy eljutottam Ulánbátoron túl, ám hiába voltam előtte és azóta is sokfelé, legerősebb élményem a Góbi-sivatag. Ez a belső-ázsiai sivatag a tér és a mozgás elemi erejű átélése volt. Onnan nézve Európa undorítóan zsúfolt,szűk, betegesen hajszolt. Hiába van magyar sivatag is, a Hortobágy, mert itt két kanyar után feltűnik a civilizáció, kiépített falvaival. Onnan nézve mifelénk közel vannak egymáshoz a fák, egyáltalán nőnek fák, számosak s magasak, lezárják a horizontot, ugyanilyen közel vannak a települések, szinte egymásba csimpaszkodnak, egyáltalán épültek falvak és házak kőből, amelyek ismét olyan közel vannak egymáshoz, hogy az emberek akaratlanul is belátnak egymás énjébe, s persze az emberek is egymáshoz vannak nyomva, gyakran elviselhetetlenül függnek társaiktól. Meleg, de fullasztó közelség, egymáshoz kényszeritettség, levegőhiány, s hasztalan minden tiltakozás. Ezzel szemben a Góbi-sivatag maga a tér, felparcellázás nélkül. Az érintetlen, a fel nem dúlt és megcsúfolás nélküli tér: olyan mint a világegyetem a földi méretekhez képest. S nem kopasz sivatag, nem életveszélyes homoktenger, nem világvégi táj. Nem kihalt és nem asztalsima. Más, mint gondolnánk. Köves sztyeppe, hagy- maszagú fűcsomókkal. Teveszínű, ha elborítja a napfény. Néhány csenevész fa, bozót is csak elvétve. Benne élni mégsem nyomasztó, mert füstszínű dombok és hegyek tarkítják: változatos szín-és formavilág. Hogy magyarázzam? Az ember elindul, s nincsen út, sehol útjelző tábla, s nyoma sincs településeknek, kivéve az országnyi távolságra levő járási székhelyeket, amelyeket nálunk legfeljebb tanyabokornak neveznének. Mehet az ember, zavartalanul. Nem ütközik bele semmibe, senkibe: szabad, nyílt a tér; olyan tágas, hogy a vándor azt is tudja: hetekig gyalogolhat és mégsem ér a végére. Terepjáró kocsival robogtunk benne, napokig, szenvedélyesen. Porzott a puszta mögöttünk, áthajtottunk mély vízmosásokon, antilopcsordát üldöztünk, ritkán tűnt fel egy-egy gombafej-jurta. Kiszakadtunk a rombolásra való, de a jóságos korlátok közül is. Nem éreztem ugyan a szabadság gyönyörét, ám fellélegeztem, mert végre kicsúsztam — ha rövid időre is — a túlszabályozott, agyonellenőrzött Európa középső fertályából. Evekig elbújhattam volna ott úgy, hogy bárki is befolyásolni, gyengéden átnevelni akarna, a realitás Vagy a jövő nevében. Hiába nyargalnának utánam a jótékony parancsok, a normák,, a taktikai belátások, nincs az az isten, aki rávenne az engedelmeskedésre. Kóboroltunk az úttalan utakon, s szabadságot kaptunk fárasztó, s tőlünk-idegen szerepeinktől. A „lebegő kék” sivatagban. Ezen a tájon nem látszik az ember diadala, pedig az itt élők legalább úgy megküzdenek a természet erőivel, mint máshol, csakhát a Góbi sovány legelőin a munka majdnem ugyanaz maradt, mint évezredekkel ezelőtt, ezért a tájat nem kellett felszántani, s „teleültetni” gyárkéményekkel. Errefelé van még esély arra, hogy a természet olyan maradjon, amilyen nagyjából eredendően volt? Ez a sivatag szerencsére messzire esett Európától, a természetet — szükségképpen? — leigázó civilizáció nem régen ért oda. De ez a táj még olyan érintetlen, mint őseink idején — ezért talán a visszavágyódás is érthető. Oda, ahol az ember természete is kialakult. Igaz lehet az a freudi gondolat, hogy az emberben, annak énjében két lény hadakozik: az ösztönén és a felettes én. Az ösztönén nem azonos a mocskos ösztönökkel, hanem az elemi emberi vágyakkal; gyönyörű a felismerés, hogy ennek a természeti-énnek az öröm-szükséglet a mozgatója. Az ember lényege az öröm utáni vágy, nem pedig csak a beilleszkedés, a betagolódás. A felettes én nem egyéb, mint egy gyűlöletes felettes: a 35
