Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
Amaz mozdul meg először. Egyszer-kétszer meglegyinti kendőjével az asztal lapját, amúgy megszokásból csak, mintha a morzsákat okvetlenül most kellene lekergetnie a térítőről. így legföljebb féloldalról tud fölnézni Vicziánra: — Mondja, miért nem megy már haza?... Csönd. — Mert jobban tenné, higgye el nekem. Haza . .. haza hát. Égésien. A faluba... Hiszen mire viszi még itt? Minek ez az áporodás így? Viczián János bele akar kezdeni valamibe, de nem lehet, nem, most nem . . . Azt érzi csupán, hogy nem bírja a pincér szemét. Kint, a terasz előtt áll csak meg: — Haza?... Még hogy haza... Jól mondod, öcsém ... De hová?! Meg aztán hogyan? Hm. Haza ... Hová? És megindul. Hová is?... Hű, de nehéz az élet. — Úgy látszik, megöregedtem — motyogja. — Hát akkor mégis hová? Valamerre. A lába elég jól bírja; addig semmi baj. Mindegy. Mehetünk ... Ejnye! Ismerős ez a hang. Lefékez, zökken egyet, s már nem csodálkozik. Benéz a nyitott ajtón. A sarki kiskocsma. Látja a söntéspult előtt toporgó szorgalmasokat, vitatkoznak, sör járja — persze, drága a féldeci, ilyenkorra csak a hősködés marad. Akaratlanul is a zsebében turkál, féllába a küszöbön. Pénzt viszont nem talál a nadrágjában. S ha hozómra? Ha megpróbálná, csak úgy, mintha véletlenül?... Á, de nem, itt azt mégse, itt nem . . . Tovább léptet. — És különben is: ennek így kell lenni, mindennek így kell lenni, Viczián elvtárs, te megérted, közülük vagy... — foszladoznak a szavai félhangosan; föl is figyelnek rá. — Terád nem haragusznak, Viczián elvtárs, te csak aláhúzol... nahát, hiszen érted?... Most veszi észre, hogy gesztikulál, s azonnal zsebre szorítja a kezét. Nicsak! Mégis akad itt valamicske! — Rövidlátón guberálja tenyerén a gyönge pénzmagot; no ugye, hogy jó az isten?!... Féldecire ugyan nem futja, de egy stampedlira éppen elég. Akkor hát!. .. A túloldalon tatarozzák a bérpalotát, az állványokról szedelőzködnek a munkások, mára befejezték. Viczián szelíden bejárja tekintetével a deszkaépítmény labirintusait, föl, följebb, egészen a hatodik emeletig; — s ahogy bámulva forgolódik, mint egy holdkóros, valaki siettében véletlenül vállon löki, s a tenyerén babusgatott aprópénz, hegyeset szőkéi Ive, szétröpül a kövezeten. — Hííí, a szentséges! ... — kap Viczián utánuk. Egyikre rátapos, hogy megállítsa, a másik nyomába már a tenyerével csapkod a földre, különben begurulna, a keserűsé- git, be! — és cupp — az egyik fehérpénz már el is tűnt a kanálisban. Számolja, amúgy féltérden, ahogy összeszedte; de akárhogyan rakja is, húsz fillérrel kevesebb az már. — Deanemjóját! — szakad föl torkából a fohász, mihelyt sikerül mázsás testét kiegyenesítenie. — Velem, velem akarnak ezek itt packázni?! Hát ki vagyok én nekik, mit gondolnak, ki vagyok én?! Hatalmas egyeneseket lépve, úgy vagdalja talpát a földhöz, még amikor a söntésbe lép, akkor is, hogy minden pohár megáll a kezekben. Egész pénzét, ezt a szökésre kész, huncut hadsereget, mind a pultra csapja, tenyerestől. — Stampli mérgeset adj! — parancsolja. — Húsz fillért tegyél hozzá! Holnapig! A csapos máris töltötte volna — de ahogy a húsz fillért meghallja, hogy ő ... Ezt nem szokta, errefelé ilyesmi nem járja. Zavartan, apránként szedi föl a pénzt a pléh pultról. 32
