Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
KENDE SÁNDOR VÉGKIÁRUSlTÁS Ketten maradtak a vendéglő teraszán. Egy nyurga, alaposan elázott, szeplős legény, két kiszáradt literes üveggel szemközt — a szomszéd asztalnál meg Viczián János, aki széles lapáttenyerével egyre csak markolássza a féldecis poharat. Ujja olyan vastag, hogy kettővel könnyen el is bujtathatná azt a kis pálinkásat, egész kezével meg össze- roppanthatná akár a söröskorsót, sőt, az asztalát is, vagy ezt a fajankót itt, vagy az egész világot, és zsebre vághatná, mint egy rongyos kendőt!... A nap, lefelé indulóban, egyre jobban ide tűz. A szeplős azonban egészen elnyúlik, könyökölve az asztalon. Vicziánt se bántja a meleg, és különben sincs kedve megmozdulni. Rekedten, váratlanul feltör a dal a nyurga testvér torkából: ... kék a lába, zöld a szárnya ... A pincér gyorsan előbújik az árnyékból, és inti, hogy itt nem való, ez nem olyan hely. Erre azonban Viczián is elbődül: ... engem oda vár ... De mindjárt meg is ijed, elhallgat, elszégyelli magát, öklével belegyűr homloka ráncai közé; — hiszen nem is ittam, ma igazán nem, csak ezt az iménti két féldecit, no, az semmi — gondolja —, de így ordítani egy pár kortytól?... ... kék a lába ... Ej! — elengedi a poharat, s jobb tenyerét a föld felé fordítva, vág egyet a levegőbe: — Elég volt! Nahát! A szeplős arra kapja a fejét: — Mi ... mi az?! Mi történt?!... De ő magában, csakis önmagában: — Elég, a keservét, azt mondom: elég volt! Végre legalább nem abajgatnak, nem, többé már soha... Mert hogyisne! Hát mit gondolnak, ki vagyok én tulajdonképpen?! Ez viszont már nem fér meg a gondolatában, s rácsap az asztalra: — Mindenki bolondja voltam! Mindenkié! — A kórság törődik vele! — robban most már ki a szeplősből, s erre Viczián máris föl akarna ugrani, hanem emez gúnyosan az arcába vigyorog: — Nyugi, nocsak, nyugi, szakikám! Vicziánnak erősen izzad az arca, kibomlott inge a mellére tapad. De mindig is bírta a meleget, hiszen otthon, szótlan apja mellett a bakon, vagy a cséplőgép szájának tartva a zsákot... — szóval, náluk otthon nem szidták a napot a tüzéért. A nap nem kérdez, a nap nem rendelkezik, nem utasít, csak idesüt; de jó is, istenem ... Ez meg azt mondja neki: —szakikám. — Egy ilyen senki alak, neki! — Hát tudod te, ki vagyok én?! Ahogy amaz szenvtelenül, vértforralóan csak bámul, Viczián meg is rázza a könyökét: — En, én, kiskomám, káder vagyok, na mit szólsz hozzá?! — Ajaj! Már itt se rohadhat az ember nyugodtan! Káder a kocsmában is, hííí!.. . — Azazhogy voltam, csak voltam ... — nyögi már sokkal csöndesebben. Mivel azonban önmagának is kell valamit mondania, s az már csak ordítva lehetséges: karját a magasba lendíti, és öklével visszasújt az asztalra: — Na, káder elvtárs! — fújtat. — Hűnye, most aztán mi a fene vagy?! 24
