Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Ács Zoltán: Népi kapcsolatok magyarok és németek között a régi Magyarországon
ÁCS ZOLTÁN NÉPI KAPCSOLATOK MAGYAROK ÉS NÉMETEK KÖZÖTT A RÉGI MAGYARORSZÁGON Az utóbbi évtizedben elsősorban néprajztudományunk jóvoltából megsokasodott azon munkák száma, amelyek a magyarországi nemzetiségiek történeti múltjával, tárgyi és szellemi néprajzával foglalkoznak. Ugyanakkor azonban úgy véljük, hogy ezekben a munkákban Viszonylag kevés szó esett a különböző etnikumok mindennapos együttélése során kialakult emberi viszonyokról, kapcsolatokról, azokról a „kihívásokról”, melyek a vallási és nemzetiségi különbözőségeken túl is fontos szerepet játszottak abban, hogy ezek elsősorban a vegyes etnikumú helységekben irritálták az egymás mellett élő nemzetiségieket, s alkalmanként kölcsönös vádaskodásokat, pereskedéseket, lenézéseket és a köztudatban megrögzött előítéleteket szültek. Ezek a kihívások ugyanis egyes esetekben elősegítették, de többnyire éppen megnehezítették a nyelvi, kulturális, gazdasági, érzelmi-politikai közeledést. A magyarországi németség — a többi, hazánkban élő nemzetiséggel szemben — sajátságos helyzetben lépte át a nemzetiségek öntudatra ébredésének korszakát. E különleges helyzete két fő forrásból táplálkozott. Először abból, hogy a magyarországi németeknek nem volt egységes nemzettudata. Ez a kijelentés első pillantásra talán furcsának tűnik, de mindjárt érthető lesz, ha egy kicsit a dolgok mélyére hatolunk. A német történelem közismerten úgy alakult, hogy az egységes Németország csak a 19. század második felében jöhetett létre. S bár az egységes német nemzetnek az irodalomban és a filozófiában már korábban is voltak sürgetői, szószólói, mindaddig csak svábok, bajorok, szászok, poroszok stb. léteztek. Ha megkérdeztek volna a 18. században egy lipcsei kalmárt, hogy honnan jött, büszkén mondta volna, hogy a szász hercegségből, s talán meg is sértődött Volna, ha valaki azt mondja rá, hogy ő porosz. Mindegyik magyarországi német népcsoport a maga saját, a máshonnan idekeveredett német által sokszor érthetetlen tájnyelvét beszélte, s habár tárgyi és szellemi kultúrájukban, szokásaikban, viselkedéseikben azonos vonások is megfigyelhetők, inkább a különbségek domináltak. A magyarországi németek másik sajátossága az volt, hogy a 18. században tömegesen bevándorló és itt letelepedő német parasztok jelentős része szegényen jött el otthonról. Túlnyomórészt falvakban, csekély kivétellel mezővárosokban telepedtek le, s hosszú időn keresztül egyáltalán nem létesítettek és nem is létesíthettek kapcsolatot a középkor óta már itt élő, komoly kiváltságokat, s azok birtokában főleg jelentős gazdasági befolyást szerzett különböző német etnikumokkal, hogy csak a szabad királyi városokban vagy a szepességi Városokban élő, megerősödött német polgárságot említsük, bár itt is találkozunk kivétellel az erdélyi szászok esetében. Sőt! Á 19. század második felében a délvidéki jó módú polgárság, és a pozsonyi, soproni, szepesi polgár körében szokás lett a németség társadalmi aláértékelése: az „urat” a magyarral azonosítják — ennek pszichológiai kihatására még röviden visszatérünk —, németen pedig egyre többen kisiparost, szőlőmú'vest vagy munkást értenek. S míg a magyarországi románok, szlovákok, szlovének stb. Viszonylag egy tömbben, az emberi és szellemi utánpótlást biztosító anyaországhoz legtöbbször közel helyezked12
