Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - SZEMLE - Heltainé Nagy Erzsébet: Matijevics Lajos: Az utca nyelve
Retteg a teljes magánytól most, gyermektelen élete alkonyán, mert hiábavalónak bizonyultak emberi kötődést teremteni akaró kísérletei. S a Svájcból hazalátogató Szemerédy gróf is a sorsváltás fájdalmát akarja kiimádkozni leikéből édesanyja koporsójánál. Az előképeket szintén sorakoztathatjuk: a kút felé meginduló öregasszonyok, elhagyottan szenvedő idős emberek (Orbán Teca háza, A kis katona pénze), a deklasszálódott nemesiúri rétegek siváruló lehetőségei (Szégyen, Félemelet, Ott is csak hó van), az értelmes, de magánéletében sodródó lány, mert a megtalált társ már házas, s választási lehetősége sincsen (Félemelet, Pókháló). Kapaszkodót keresnek ezek az emberek, amit csak saját erejükben, helytállásukban lelhetnek meg. Ez törvény. Saját törvényüket kell hát mássá formálniuk, egy magasabb erkölcsi törvény értelmében, szolgálatában. S a Szalánczky Éva sorsában olyan kiábrándult, vádló, Adyt idézően ostorozó Galgóczi Erzsébet itt az értelmes cselekvés, a munka, a teremtés, a köznek használó eredmény boldog örömét sugározza az olvasóra. S ez az igazi újdonság művében: nemcsak az elbukották fájdalmát kiáltja világgá, nemcsak az elhibázott törté- nelmi-társadalmi-egyéni élettényeket mutatja föl, nemcsak a ne így tiltása fogalmazódik meg immár; hanem a hogyan lehet, hogyan érdemes szép útja is. Demagógia nélkül, emberi melegséggel, hitelesen. Ezt a hitelességet erősen támogatja a kötet szerkesztése is: a kinyíló életlehetőséggel biztató kisregényt olvashatjuk először, az évtizedek tanulságaival intő, a megpróbáltatásokkal terhes örökségre figyelmeztető kisregény pedig a kötetzáró. S éppen ezáltal marad hű az írónő önmagához, korunkhoz, mondván, győzelmeink megszenvedett küzdelmeken alapozódnak. Olyan plasztikusan formáltak az alakok — ismét a hitelességet bizonyítandó —, hogy szinte együtt szabadulunk meg a reménytelen szerelem és az emiatti alkoholizmus veszélyeitől a munkában feloldódó Zsófiával, (így Ágnes néni sem marad egyedül), s az öreg esperessel együtt indulunk a püspökhöz, fölfedni a nemzeti kincs rejtekhelyét, hogy ajándékozhassunk „felebarátainknak”. Egyikőjük döntése sem csak az egyén, az én boldogulását könnyíti, a közösségnek is adnak általa — maguk legyőzésével, az értelmes alakulni tudással, a cselekvés szükségszerűségének felismerésével. S így nem lesz megalkuvás az addigiakkal szembeni új magatartás, így lesz a cselekvés eszköze a változni tudás. Ennyi hittel, bizalommal megírt szép vallomást nemigen olvashattunk mostanában. Galgóczi az emberibb világ megteremtésében valamennyiünknek segít, ahogyan Az üzenetben olyan lírai hevülettel megfogalmazta: „S a szívünket szépséggel kell színig tölteni, szépséggel és jósággal, nemcsak azzal az iszonyattal, amivel meggyötört idegrendszerünk a magány és a szenvedés nagypéntekjein viaskodik”. Ha vele tartunk, hamarább lehet talán időtállóbbra cserélnünk az alakuló-formálódó szocializmus „nádtetejét” is. (Szépirodalmi, 1980.) TÓTH PIROSKA MATIJEVICS LAJOS: AZ UTCA NYELVE „Könyvünk szereplőiről elég annyit tudnunk, hogy magukat „napraforgóknak”, „utcamérnököknek” nevezik, vagy pedig olyan városi, falusi vagy tanyai emberek, akiknek nincs nyelvi igényük — nem is volt, vagy elkorcsosodott —, esetleg megváltozott egy sajátos beszédforma, egy különleges szókincs megteremtése és állandó gyarapítása céljából” — olvashatjuk a jugoszláviai magyarság utcanyelvét bemutató kicsiny gyűjtemény előszavában. A könyv összeállítója, s az idézett sorok írója az újvidéki nyelvész, Matije- vics Lajos. Nevét itthon névtudományi kutatómunkássága mellett szélesebb körben „A vajdasági diáknyelv” című munkája tette ismertté. Nyelvszociológiái vizsgálat új kis gyűjteménye, Az utca nyelve is. A diáknyelv tüzetes tanulmányozója új kötetében érdekes és alig ismert nyelvi réteget mutat be, csavargók, naplopók, tét- lenkedők, sarki ólálkodók nyelvi magatartását. „Kommunikációjukat csak figyelni, ellesni és vizsgálni vagyunk képesek, teljesen megérteni sohasem. Olyan nyelv az övék, amelyet maguk alkottak, maguk éltetnek és pusztítanak el. Vul- garizmusokkal, kölcsönzött nyelvi elemekkel, metaforákkal, ellentétekkel, szimbólumokkal telítődött, tehát egyaránt minősíthető durvának, gorombának, romlottnak, tréfásnak, pajkosnak, sznobnak, vagánynak, kultúrálatlannak.” Matijevics nem védőbeszédet állított össze, de nem is vádolja egyértelműen a nyelvnek könyvéből feltárulkozó vidékét. Tényeket közöl, példákat sorakoztat fel sajátgyűjtései nyomán, nyelvi igazságokat, amelyek elválaszthatatlanok az embertől, a kommunikációtól, a társadalomtól. Ezekből emeljük ki a számunkra érdekeseket. Az utcanyelv szóállománya nem nagy fogalomkört ölel fel, igénytelenségének, szegénységének ez az egyik oka. A szókincs bősége inkább az egy fogalomra vonatkozó szinonimasorban mutatkozik meg. A kifejezések gyorsan cserélődnek, váltják egymást. Alkotóik sokféle szóalkotási módot hívnak segítségül. Az emberi test részeinek megnevezéseiben például szellemesen jut kifejeződésre a tárgyak hasonlóságán alapuló névátvitel és jelentésátvitel. A szógyártók megtalálják más tárgykörökben az ember testrészeinek, érzékszerveinek legmegfelelőbb — főleg hasonlóságon alapuló — párját. Pl.: széna, szalma, szalmakazal, paróka, taraj, toll, háré, fríz, sörény, söprű = haj; bogyó, klikker, radar, kukk- lyuk=szem; csülök, mankó, pata, sártaposó, evező, hordótartó, járgány=láb. 88
