Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - MŰHELY - Für Lajos: Sors és történelem
kérdéseken kívül a különböző társadalmi osztályok és rétegek mozgásformái, jogrendjük és az eszmék történeti hullámzása egyaránt foglalkoztatják a szerzőt. A sokrétűségre való törekvés mögött persze ott érezzük a fel készülés egyes állomásait is. Azt nevezetesen, hogy Imreh István eredetileg közgazdásznak készült (innen a gazdasági és statisztikai kérdések iránti érzékenysége), nem sokkal ezután alapos — elméleti és gyakorlati — szociológiai ismeretekre tett szert. Ám a szociológiát elvető szemlélet (az 1940-es évek vége) taszító és Kelemen Lajos egyidejű vonzó hatására átváltott a történetkutatói pályára. Ami tehát valamikor kárbaveszett kitérőnek látszott, végül is bőségesen kamatozott és kamatozik ma is a komplex történeti vizsgálatokat személyileg igen ritkán egyesíteni tudó történeti kutatásokban. Konzekvenciáit mindig körültekintően és igen árnyaltan fogalmazza meg. Példaként—ások közül — mindössze két momentumot emelnék ki. A Toldalagi birtokon robotoló jobbágyok magyarok, romá- nokésszászok voltak. Ám a robotjegyzőkönyvek „minden egyes lapja — írja— a különféle nemzetiségű parasztok hasonló sorsát, azonos terheit és nem utolsó sorban közösen végzett munkáját vetíti elénk”. Másként szólva: az osztályok és rétegek sorsát és terheit, szemben a tájainkon annyit hangoztatott állításokkal, nem az etnikai-nemzetiségi eredet, hanem a társadalmi állapot határozta meg, kizárólag ez húzott határvonalat elnyomók és elnyomottak közé a korabeli ország társadalmában. Hasonlóan higgadtak a székely falutörvényekre vonatkozó megállapításai. Bármennyire jó lenne büszkélkedni velük, írja, ezek a törvények „nemcsak a székely falvakban megszülető alkotások”. De nem is szolgai átvételek, mondjuk a középkori német minták egyszerű másolatai csupán, hanem „egy adott szerkezet, ez esetben a faluközösség” szükségszerű produktumai. A sajátos az bennük, hogy a Székelyföldön, szemben a nyugati példákkal, nem az úr és paraszt egyezkedik, vagy közli a földesúr alattvalóival kívánságait, „hanem elsősorban urak és szabadok kötnek egyezséget egymással”,a székelység jellegzetes társadalmi fejlődésének köszönhetően. Aszékely falutörvények és jegyzőkönyvek, amikből korábban már kötetnyit publikált a szerző(Arendtartó székelyfalu, Bukarest, 1973), más szempontból is sajátos és igen becses emlékei a magyar múltnak. Bizonyítékai annak, hogy a feudáliskori paraszti írásbeliség keleti határa nem záródott le az Alpoknál, hanem a magyar etnikummal kinyúlt a Keleti-Kárpátok vonulatáig. Említést érdemlő Imreh István stílusa is. Annál inkább, hiszen hazai tudományunk nem egy tanulmányát épp az „irályra” való hajlandóság hiánya teszi a nem szakmabeli számára igen gyakran olvashatatlanná. A történelmet pedig nemcsak tudni, de látni és láttatni is tudni kell. A tényekből végül is az emberi nyelv árnyalni tudó fogalmai és képei révén bomolhat csak ki az önmagánál mindig gazdagabb valóság világa. Erre ad példát Imreh István valamennyi tanulmánya, anélkül persze, hogy a gondos és választékos stílus a tudományosságot sértené. S ebben bizonyára volt szerepe annak az „élő történelemnek”, annak az emberi —székely— közösségnek is, amely a fordulatos nyelvi örökséget, „a színek és ízek ifjúkori emlékét” adta, igen bőkezűen, útravalóul. Említhetnénk persze hiányokat, találhatnánk kifogásolnivalókat, esetenként vitatkozhatnánk is egy-egy megállapítással. Szóvá tehetnénk például, hogy az eredeti tőkefelhalmozás korabeli viszonyainkra erőltetett s ma már túlhaladottnak mondható nézetei fel-feltünnek egyik-másik írásában; vagy: nem minden téma egyformán kidolgozott, fogyatékos a termeléstörténeti folyamatok és összefüggések feltárása;aztán: a polgári fejlődést aligha az gátolta Erdélyben, hogy a XVIII.századtól kezdve szigorúbbá tett határzár nehezítette az érintkezést, meg a gazdasági összeköttetés további kiépítését a két román fejedelemséggel. Fontosabb azonban ennél az a kellőképpen még szakkörökben sem eléggé méltányolt nyereség, amire a magyar történettudomány Imreh István (és több más társa) munkásságából szert tehet. A részletekbe menő felsorolás helyett be kell érnünk a summázattal. A kötet és a szerző többi munkája azért nagy nyeresége a magyar tudományosságnak is, mert a bomló feudalizmus gazdaság- és társadalomtörténeti kérdéseit történelmünk egyik legszínesebb terrénumában: a történelmi Erdély és a Trianonnal hozzákapcsolt részeken, Trócsányi Zsolt korábbi munkáitól eltekintve, nemigen kutatjuk. Imreh István munkássága nélkül tehát történelmünk zajlásának egyik igen fontos szakasza és hatalmas területe — nem túlzás — hovatovább kihullna tudományos kataszterünkből, vele együtt történelmi tudatunkból is. A nemzetiségtörténet kutatójának, vallotta legutóbb egy tv-beszélgetésben a szerző, a legkorszerűbb módszereket kell alkalmaznia, a „totális” történettudományt, „amely nem egy prekoncípiált ideához keres egy-két történeti adatot, hanem a teljességet” igyekszik megragadni, s azt, ami abból a jövendőnek is szól. „Szükség van erre a fajta vizsgálatra azért is, hogy ennek a székely székekben lakó népességnek (ahogy Tamási Áron mondotta: ’székely ágon való’ magyarságnak) olyan nemzetiségtörténeti anyagot nyújtsunk át — amely az ő múltját tükrözi, azt a múltat — amely emberi méltóságot, 77
