Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - MŰHELY - A kultúra és az emberség biztonsága (Bálint Sándor válaszol Csapody Miklós kérdéseire)
kaphattam volna tudományos segédszemélyzetet, tanársegédet, gyakornokot magam mellé. ígéreteket kaptam, a végrehajtásra azonban nem került sor. 1950-ben iparkodtam megmenteni — amikor a szerzetesrendeket föloszlatták — az egyik legrégibb magyar könyvtárunkat, az alsóvárosi ferences kolostor könyvtárát azzal, hogy az anyagát vagy hagyják a helyén, vagy szállítsák be az egyetemi, illetőleg a Somogyi-könyvtárba, s ott külön „könyvmúzeumként” kezeljék. Sajnos, abban az időben ez a javaslat sem talált megértésre, és csak pár év múlva kezdték sajnálni, hogy mindez elmaradt. Pedig a könyvtár igen gazdag volt kódexekben, a 16—17. századi magyar irodalom dolgaiban szinte teljes; és legalább negyedrészben 16—17—18. századi orvosi könyveket tartalmazott, mert a barátok orvos híján foglalkoztak gyógyító tevékenységgel is. Az egész könyvtár művelődéstörténetileg páratlan jelentőségű volt. 1952-től rendelkezési állományba helyeztek és beosztottak az egyetemi könyvtárhoz tudományos kutatói minőségben. A tanári fizetésemet kaptam. Ennek a négy esztendőnek lett a gyümölcse a „Szegedi Szótár” szerkesztése. A tájszógyűjtéssel már kora ifjúságomtól kezdve foglalkoztam, és a szótárszerkesztésnek a gondolatával is; s számomra ez a kényszerűnek látszó beosztás is rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult, mert a szótárat elkészíthettem. 1957-ben adták ki két kötetben, ugyanabban az évben, amikor a Kádár-kormány visszahelyezett a tanszékre. Az életemnek sokféle tanulsága közé tartozik az is, hogy vannak olyan helyzetek, amik fájnak nagyon az embernek, mégis rendkívül hasznosnak bizonyulnak, ha az ember nem veszíti el a fejét és a munkakedvét: a meddőnek tűnő idők is megtermik a magukét. Nem sokkal ezután jelent meg a Szeged-könyv is. Igen, még 1959-ben jelent meg a „Szeged városa” című művészettörténeti monográfiám. Művészettörténeti szempontok és a dokumentáció uralkodnak benne. Tulajdonképpen rövidre, mintegy kétszáz oldalra terjedő szegedi művelődéstörténet volt ez, aminek egy fejezetét később, 1975-ben Szeged reneszánszkori műveltsége címen adtam ki. Kiderül ebből a kevés szóból is, hogy kutatásaimnak egy nagyon jelentős része Szeged múltjára, kultúrájára, népéletének föltárására vonatkozik, amint a „Szegedi példabeszédek és jeles mondások” is. A Szegedi Szótár például nem szokványos értelemben vett nyelvészeti vagy népnyelvi szótár, hanem voltaképpen a szegedi életnek, történelemnek, népéletnek a szavakban összefoglalt enciklopédiája, és egy kissé lexikon is ebben az értelemben. Ehhez a szegedi érdeklődéshez szintén hozzátartozik még az 1962-ben megjelent szegedi paprika-monográfia is, Szeged világhírű specialitásának, paraszti gyökérzetű különlegességének a földolgozása, amit személyes, gyerekkori tapasztalatok alapján is megpróbáltam még hitelesebbé tenni, lévén a szüleim paprikatermelő parasztok. 1965-ben történt valami velem: egy meggondolatlanul kölcsön adott könyv nyomán hat hónapi felfüggesztett... de az ítélet végrehajtására nem került sor. Nem veszítettem el a fejemet, tovább dolgoztam; sőt akkor fogtam hozzá „A szögedi nemzet” címen azóta részben kiadott néprajzi szintézisemnek a megírásához. Két kötet már megjelent belőle, a harmadik, amelyik alighanem „A” és „B” részből fog állani, talán karácsonyra napvilágot lát. Most munkásságának arról a vonulatáról szeretném kérdezni Sándor bácsit, amelyik a húszas évek végén kezdődött a „Szeged környéki népi imádságok” publikálásával, aztán az Orosz István-könyvvel, az „Egy magyar szentember”-rel folytatódott és gazdagodik máig: a népi vallásosság, a laikus katolicizmus vizsgálatáról, vagyis a szakrális néprajzról. A családi gyökerekről már beszéltünk ... Egész fiatal koromtól nyomon kísért a vallásos népélet iránti érdeklődés. Ez az orientáció is benne gyökerezik a gyerekkori élményekben, de abban a fölismerésben is, hogy más népeknél: a németeknél, oroszoknál, lengyeleknél, osztrákoknál s másoknál 72
