Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Henkey Gyula: Magyarország mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet (IV. rész)
finn-ugorokra, mint a szlávokra jellemző keletbalti formák gyakorisága, a vácegresi szlovák származásúaknái az előfordulás megegyező, míg a lucfalvaiaknál az arány 7,4% az 5,1%-hoz a szláv formák javára. Dunapatajtól és Kiskunhalastól délre a dinári típus gyakorisága a vizsgált népességek egy részénél növekszik, ami a dalmátokkal való összeházasodás eredménye. Az őslakos magyar népességeknél a turanid, pamíri és előázsiai típus előfordulása nagyobb mértékű, a magyar telepes népességeknél ezek aránya általában csökken, viszont a keletbalti típus és az erősen kevert meghatározatlanok gyakorisága emelkedik. Az alföldi és palócföldi városok a magyar falvaktól embertani szempontból alig különböznek, elsősorban azok, amelyeknek paraszt eredetű rétege is van. Bár egyes városokban jelentős keveredés mutatható ki a szlovák származásúakkal, de mert hat palóc és két alföldi falusi népesség, melyeknél több, mint 20%-ban mutathatók ki szlovák eredetű családnevek, jól illeszkedik be a magyarság embertani képébe és a két szlovák anyanyelvű népesség is közel áll e képhez, joggal feltételezhető, hogy a szlovákokkal való összeházasodás a városokban sem módosította jelentősebben a magyarság embertani arculatát. Embertani szempontból is igen kevert viszont Budapest népessége. A kiegyenlítődés már az első világháború után megkezdődött Budapest és a magyar falvak között, 1950-től kezdve pedig egyrészt sok paraszti származású vidéki költözik folyamatosan Budapestre, másrészt budapesti üzemrészek vidékre való telepítése is azzal jár, hogy budapesti szakmunkások és értelmiségiek kerülnek végleg vidékre, így a falvak és a mezővárosok, valamint a főváros népessége embertani szempontból is közelebb kerül egymáshoz. Jelentős fejlődést jelentett a magyar etnikai embertan terén 1968-ban Kelemen András döm- södi tanulmányának megjelenése, melyben bizonyította, hogy a fej méretei és jelzői, valamint a testmagasság szempontjából a magyarság összefüggő tömböt alkot, a környező népektől jól eltér és az adatok azon erdélyi román községek vonatkozásában közelednek, melyekben évszázados magyar—román együttélés mutatható ki. Időközben, 1978-ban Jugoszláviában megjelent Gavrilovió Zivojin összefoglalója a szerémségi FruSka Gora hegység 41 helységének vizsgálatáról. A szerémségi őslakos szerb férfiak a test- magasság, a hajszín és a fej, valamint az arc méreteinek többsége tekintetében eléggé közel állnak nemcsak a Kalocsa környéki, hanem a Nóg- rád és a Heves megyei magyarokhoz is. Kár, hogy a szerző nem tér ki minden e sorozatban tárgyalt embertani jellegre és a típusok megoszlását sem adja meg. Az 1950 után Magyarországon nagy számban megjelent etnikai embertani tanulmányoknak köszönhető, hogy hazánknak a Dunától keletre eső, nagyobb része Közép-Európának az etnikai embertan szempontjából legjobban ismert területei közé tartozik. Az 1976 és 1979 között megjelent Nógrád és Heves megyei (Henkey—Kalmár 1976, 1979), valamint a Kalocsa környéki (Henkey 1979) összefoglalók megjelenése lehetővé tette, hogy az érdeklődők nagyobb tájegységek vizsgálatának eredményeit is megismerjék. További fontos feladat lenne a dunántúli népességek vizsgálatáról is minél több feldolgozást megjelentetni. (Vége.) 1 ALPI TÍPUSÚ FÉRFI HAJÓSRÓL (BÁCS-KISKUN MEGYE) 2 TURANID TÍPUSÚ NŐ (ERŐSEN ANDRONOVÓI JELLEGŰ VÁLTOZAT) NAGYKÖRŰBŐL (SZOLNOK MEGYE) 3 PAMIRO-TURANID TÍPUSÚ FÉRFI SZILVÁSVÁRADRÓL (HEVES MEGYE) 96
