Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Hatvani Dániel: Folytonos megújulás (Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom)
HATVANI DÁNIEL FOLYTONOS MEGÚJULÁS Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom Könyvet írni a mai magyar társadalomról — itt és most — vajon nem a lehetetlennel határos vállalkozás? Nyitva hagyván a gondolkodás többféle útjára kaput vágó kérdést, Kulcsár Kálmán egyike azon kevés szociológusainknak, akik engednek a nagy kihívás csábításának: megkísérlik szintézisbe foglalni a kor jellemző folyamatait, legalábbis azokat, melyek itt, a „magyar glóbuszon” tettenérhetők. Az iménti kérdés tehát csak látszatra aggályosán töprengő, valójában örömmel nyugtázza a vállalkozást, mely az utóbbi két évtized hazai szociológiai irodalmában alighanem páratlan. De azért a kérdésben rejlő szkepszist se kapcsoljuk ki egészen: a szociológus is benne él a folyamatokban, nyakig vagy azon is túl; a „közelnézés” torzító optikáját ki nem kerülheti. Nem helyezheti magát időkön és tereken kívüli pozícióba, legalábbis „büntetlenül” nem, s ebbéli korlátainak bármenynyire tudatában van is, a legtöbb, amit tehet: a kor mércéjével méri a kort. (Nem tudok ellenállni a nyelvészeti komolytalan kodás késztetésének: korlát szavunk átvitt értelmezésében bennefoglaltatik az adott kor látásának csökevényes, hézagos volta.) Munkája ezáltal lesz korszerű — a szó mindenfajta értelmében. De végtére is elsősorban nem az utókor, hanem a jelen által kell megmérettetnie. Elöljáróban a szerző nyomatékkai hangoztatja a sokak számára közhelynek látszó felismerést: életünket meghatározó jelen viszonyaink történelmünkben gyökereznek. Kimondva vagy kimondatlanul a tétel hangoztatásában bennefoglaltatik, hogy 1945-ben nem kezdődhetett gyökeresen új időszámítás. Ha a szerzőnél is nagyobb léptékeket teszünk a múltban visszafelé, elmondhatjuk, hogy például a török hódoltság máig ható következményeinek mérlegelését tekintve nem az az érdekes, hogy országunk területén fennmaradt egynéhány dzsámi, minaret, budai fürdő, hanem az, hogy a másfél évszázados „kiesés”, s az azt követő osztrák függőség mennyiben késleltette a hazai polgári fejlődést. „Múltunk mind össze van torlódva” — írja József Attila, jellemezvén a 30-as évek jelenvalóságát. Kulcsár Kálmán az utolsó száz esztendő magyar történelméből bontja ki a jelen erővonalait. Miért épp erre az évszázadra volt szüksége? — kérdezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy szerzőnk eredeti foglalkozását tekintve jogszociológus, s így fokozottan tudatában van annak, hogy a conditio sine qua non elmélete nemcsak a joggyakorlatban, de a történelmi elemzésben is használhatatlan. A múlt felgöngyölítésének tehát valahol határt kell szabni . . . Kétségtelen, hogy ez elmúlt száz esztendő szinte élményszerűen is jól belátható. Alig egy-két évtizede haltak ki közülünk azok, akik még közvetlenül informáltak bennünket arról, hogy milyen is volt a múlt század utolsó két évtizede magyar valóságának „domborzati képe” . . . S tőlük nemcsak azt tudtuk meg, hogy száz évvel ezelőtt mélyen benn jártunk már a kapitalizálódásban, de kihunyó tekintetükkel még sikerült letapogatniok az országnak azt az arculatát, melyre akár a száz év utáni, azaz a mostani vonásokból is vissza lehet következtetni. S épp itt vezeti elő Kulcsár Kálmán történelmi elemzése kulcsfogalmát, a modernizációt. Maga is megjegyzi, hogy a kifejezés tartalma eléggé bizonytalan, noha a szakirodalomban elterjedt. Van, aki szerint nem jelent többet, mint az élő és holt energia egymáshoz viszonyított arányát, mely szerint a társadalom annál modernebb, mennél nagyobb a holt energia hányada. A jelentés itt tehát a technikai fejlettség ismérvei mentén sűrűsödik. E meglehetősen szűkített fogalom a kelet-közép-európai társadalmak egyébként is sajátos fejlődésére nem nagyon alkalmazható — Kulcsár nyomatékkai utal erre —, szükséges tehát komplex, az emberi társadalom dimenzióira is utaló tartalommal való megtöltése. Ezáltal a fogalom három szinten válik alkalmazhatóvá: a társadalom egésze, a szervezetek és az egyén szintjén. Ily módon a modernizáció fogalma kellőképpen konkrét, s mégis rugalmas; — mi bajunk lehetne véle? Voltaképp semmi; Kulcsár is utal arra, hogy a modernizáció nem azonos a fejlődéssel, még kevésbé a haladással. Mégis, a szóhasználat mintha kissé árnyékban hagyná a modernizáció hazai optimumának legfontosabb feltételét: a nemzeti önállóságot. Legsúlyosabb történelmi kérdőjeleink éppen abból a helyzetből adódóan horgadnak belénk, hogy magyar viszonylatban a modernizálódás nem jelentett egyet a nemzeti progresszió felvállalásával, a nemzeti célok tudatosulásával. A társadalom önmaga lehetőségeihez képest tragikus fáziskésésbe került, s épp a kiegyezés idején és közvetlenül utána, amikor még virtuálisan sem volt jelen olyan réteg, mely a nemzeti progressziót felvállalhatta volna. Ebben leledzik a hazai polgárosodás csökött, korcs és felemás mivolta, s abban, hogy a kapitalizálódás kívülről indult, nem úgy, mint a nyugati társadalmakban, ahol csontig átjárta a legkülönfélébb rétegeket, népcsoportokat; nálunk a magának idegen módszerekkel helyet csináló tőke csak a felszínen építkezett, a társadalmat jóformán mozdulatlanul hagyta. A hazai modernizálódásból kimaradt maga a nép. Nem volt népi eredetű polgárságunk, ilyenfajta értelmiségünk még kevésbé, s a nemzeti sorskérdéseket felvállaló irodalmunk épp akkor nem teljesítette küldetését, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna. (1855-ben halt meg Vörösmarty, 1906-ban jelent meg Ady Új versek c. könyve; a félévszázados lapály kétségbeejtő.) 91
