Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - „Kimeríthetetlen forrás” (Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire)
söröket rendelt nekünk. A sörök annyira elkábítottak bennünket — nem sokat ittunk pedig —, hogy sorra elhullottunk azon a fölvételi vizsgán. Visszafelé jövet leszálltam a vonatról Újvidéken. Nem sokat reménykedtem, de azért bementem a bölcsészkarra, hogy megpróbálkozzam a magyar tanszékkel. Ott volt egy nagy plakát, amelyiken fölsorolták, hogy milyen iskolát végzettek iratkozhatnak be, és külön fölvételi vizsgákkal még milyen iskolákból lehet jelentkezni. S a legalján megláttam, hogy ipari iskolával is. Azon nyomban jelentkeztem. Én voltam az egyetlen ilyen. Meg is lepődött az egész adminisztráció. A tanárok, akiknek a fölvételi vizsgán ott kellett volna lenniük, sehol sem voltak. Egyet végre előszedtek. (Öt tantárgyból kellett volna felvételizni.) És valahogy átcsúsztam egy tantárgyból. Annak köszönve, hogy rengeteget olvastam és megmaradt bennem sokminden, amikor irodalomról beszélgettünk, egészen helyes feleleteket adtam. Ezen fölbátorodva elmentem és követeltem a többi felvételiztető tanárt. Reggeliztek a titkárságon a tisztviselők, rettentően untak már, és hogy leegyszerűsítsék a dolgot, azt mondták, inkább iratkozzam be rögtön és ne molesztáljam őket. Senki olyan őszintén nem áldotta az adminisztráció kényelmességét, mint én. Mit szóltak ehhez a hirtelen váltáshoz otthon? Amikor hazamentem, megpróbáltam megmagyarázni, hogy most irodalomra iratkoztam. Emlékszem, apámnak egy pillanatra felcsillant a szeme, mert megkérdezte, hogy akkor könyvelő leszek-e, ha befejezem, mert ezt még elfogadható valaminek tartotta talán. Amikor megtudta, hogy nem, akkor úgy nézett ki, hogy nem mehetek az egyetemre. Egy régi tanárom húzott ki a bajból, aki akkor már az újvidéki rádiónál dolgozott és villámgyorsan ösztöndíjat szerzett nekem. És hogy birkóztál mint „vasas szakmunkás” a bölcsészkarral? Ott, amikor bekerültem egy másik közegbe — ahol mindenki valamiféle helyzeti előnyt élvezett, mert ők a szakmából jöttek —, akkor döbbentem rá: nagyon rá kell hajtanom, hogy behozzam őket. Jó tanáraim Voltak, nem is esett nehezemre a többletmunkát elvégezni, hogy beérjem az évfolyamtársaimat. Különben az egészben volt Valami majdnem romantikusan szép: mi voltunk az első nemzedék Jugoszláviában a magyar tanszéken. Kissé tapogatózva indultunk nemcsak mi, hanem a tanáraink is. Ez mit jelentett? Először is megtanulni azt, hogy ami bennem van és meg szeretnék írni, azt hogy lehet megírni. Vagy egyszerűen: magukat az alapvető fogásokat megtanulni. Annyira ismertem magam, hogy egy valamit huzamosabb ideig csinálni, apró-cseprő dolgokkal bíbelődni, amelyeknek valamikor évtizedek múlva lesz látszatja, sose szerettem. Talán innen van az, hogy a vasas szakmában nem vittem sokra ott, ahol bennünket úgy tanítottak, hogy adtak egy vasdarabot, s azt egy félévig kellett reszelni minden oldalról, hogy végül legyen belőle egy kulcs vagy egy zárnak a nyelve. Ezt a félévet rettenetes volt kivárni. Ugyanakkor nyáron öt-hat éven keresztül mindig kőművesekkel dolgoztam, az apám kőműves volt — egy elég nagyszámú brigádnak a vezetője. Ezt a munkát, bár nehezebb volt, piszkosabb is, sokkal jobban élveztem, mert ha elkezdtünk rakni egy téglafalat — és ebbe bele is tanultam, érdekes módon gyorsan! — az a fal emelkedett. Raktuk egymásra a téglákat és azt láttam. Egy nap alatt láttam, hogy mennyit építettem föl, és ezt szerettem. Mellesleg az embereket is jobban szerettem itt, mint a másik szakmában. Itt olyan emberek között Voltam, akik állandóan kint mozogtak a szabad levegőn és a kedélyük is más volt, mint amikor az ember egy maszatos műhelyben bent van állandóan. Más volt a hangulatuk, ritkán veszekedtek, ritkán voltak ingerültek. Lehet, hogy rövid időre rosszkedvűek voltak, de ezen gyorsan túltették magukat. És az volt az érzésem, hogy ők is élvezik azt a munkát, 70
