Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - SZEMLE - Dobozi Eszter: Páll Lajos: Köves földek
bennünk való rezgéseket éppúgy, mint a rajtunk kívül keletkezőket. Páll — értve a Tamási Áron-i intelemből — a valahol otthon lenni igényével keres létének és teremtő indulatának teret a világban. Csakis ezzel a hangoltsággal magyarázható a verseit formáló erő: a sorsot nem eltűrni, elszenvedni akaró, hanem az adottat is vállaló, formálni képes ember attitűdje („Villog az idő a zsindelytetőn, / túl a sejtéseken.../ Minden, mi jön, ki nem kerülhet, / hát ne társnak, részesnek, de résznek hívjon,/ ha csak velem mehet tovább!” — Sófalva); a többre, a másra hivatotté, aki a méltatlanul szűk körbe szorítva is magához idomítja a tárgyakat, s a dolgokhoz szelídíti akaratát („Úgy, úgy van, hogy mindenen a te kezed segíthet, / igazíts párnát, vesd meg az ágyat, öltöztess unokát, / fordítsd a kanosokat öblükkel nap felé, / az elhullt forgácsot hozd be kötényedben.” — Kerülj el); a nagy rendszer két pólusa, a világ és én közti tereket bejárván még próbára teszi magát: tud-e bűvölni, képes-e megigézni („Hadd forduljon velem ez a hatalmas ég, / e szolgálni kevés, parancsoló szoknya, / ... Nem volt odaadóbb, tudom, senkihez sem, / de akarom, hát fölötte lebegek, / iringó-kórokkal tűzdelem a mellét, / hátukon ússzanak benne a tehenek, / s körben zöld hegyeim — loccsanó hullámok, / mind menekülő száz-kút mély ölétől, / s amit el nem értem, talpam alá jusson, / szűküljön a nap is ekkora kékségtől.” — Fordítva). A „Meglelted hát, hol bevárd öregséged” alapállása korántsem jelent megállapodottságot, megbékéltséget. Ez indokolja az emelkedett hangot a Köves földek című versében is: az intenzív életre szánt hajt fejet az elemekkel versenyre kelő emberi teremteni tudás előtt: „Hány évi küzdelem a lopakodó kökénybokor alján, micsoda névtelen győzők, győzelmek jelvényei a kosaranként összehordott kőrakások?” Gyakorta fölbukkanó motívuma Páll Lajosnak a kert, amely mindenütt az emberiesített környezetet jelenti, ugyanakkor zártsága, határolt- sága a védettség, az otthonosság disszonanciáját is előhívja („ . . . fönn a falu, kővel kötött kertek görcse”). Végzettudatával („ .. .És föl kell vennem ezt az inget, / Viselni bizonyosságot, / Hogy boldog csillagok nem leszünk.” — Téli utazás), a történelem groteszk fintoraira adott válaszaival („győzni nem akar, / De mindent túlélni.” — Arckép) együtt ott van verseiben a türelmes belülről építkezéssel ellentétes irányba lendítő indulat is: a messzeségek vágya / „utat, utat a talpam alá” — Alku nélkül /, kétségbeejtő hatalmasságával a tehetetlenségérzet, ismeri a valamikori Éden visszasajgását, a kielégíthetetlen teljességigényt, a nagy távolságokat és tágasságokat bejárók, a kiváltak, mégis visszatérők otthontalanságát. A mindent túlélve legyőzhetetlenné válni, a berendezkedni abban, ami adatott elve és a ki- fosztottságérzet („hisz a föld se föld, ha / méternyi a közöd.” — Én már úgy szemlélem), a reménytelenséggel párosuló lemondás („Ó, már ebben sem lehet élni”) kettőssége adja egész kötetének tragikus hangoltságát. Könyve drámaiságát erősíti verseinek idő- szemlélete is. A költő mintegy az időn-téren kiverekedtek zátonyáról méri be a leírhatót. Tekintete múltra — mint valami vesztett Édenre — vetülése a sorsát beteljesedni érző visszaka- csintása, benne a véglegesség, a befejezettség szomorúságával. A lezártságot, a változtathatatlanságot fájlalja a kötet utolsó, Életfa című versében is. Az életfa „egyezményes jelek”-ké merevedett indázata szemlélésében a rend, a tökéletesség idegenségét éli meg. A tévesztés, a deformált az emberszabású, az emberhez szóló. A természetes élet igénye tiltakozik itt a percről percre meghatározottság, a programozottság ellenében. A visszafogott képzelet, a ,,kész-egész”-re szűkített elme a véletlenre, a megismételhetetlenre áhít. Az egyszeri, ha rendellenes is, a mi emberünk csodája. A szabálytalan pillanatában az újnak, a teremtésnek idejét várja. „Helyén van minden, egyezményes jelek fagyott serege tűri a szemlét, pupillák nyilai bárhogy záporozzák. Egy zugot keresnél, elcsúszott véső nyomát, elvétett levelet, beszakadt fodrot, mi neked szólna, hozzád, ismerőshöz, de kik üzentek, még messzibb szaladnak, s amit izennek, kész-egész, irgalmatlan kör!” Sorsa feloldhatatlan ellentmondásának metaforája lesz az agyagot szekerezők sziszifuszi munkáját megörökítő verse. Az agyagos szekerek „út”-ja itt filozofikus értelmet kap, akárcsak Szilágyi Domokos Bartók-versében az „út-e az út, mely nincsen” paradoxona. Páll Lajos megsejti történelmi múltak távlatából, a hegyibeszéd szemléleti magasából nézvést, a távolabbra érés relatív voltát, s ami az örök útban az önbecsapás: „Népvándorlók görcse ez, a HEGYI BESZÉD fintora; boldogok, kik szomjazzák a messzeséget, hisz úton maradnak, boldogok, kik semeddig sem jutnak, hisz övék ez a föld, boldogok, boldogok, ujjongjatok...” Szavai helyzeti energiáját megsokszorozva szólni, így versben beszélni csak az tud, aki hatalmas távolságokat képes befogni tekintetével, akinek éppúgy köze van lenthez és közelihez, mint a fontihez és távolihoz. (Kriterion, 1980.) DOBOZI ESZTER 85
