Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Féja Géza: Kossuth Lajos és a kiegyezés (Részlet Az igazi Kossuth Lajos című tanulmányból)
Kossuth mögé nemzet, mert az egységes magyar nemzet teremtésének a gondolata 1849-ben megbukott, 1867 óta pedig az uralkodó rendszerek tervszerűen az egységes nemzeti társadalom megvalósulása ellen dolgoztak. Kossuth csakhamar parlamentarizmusunk elfajulására is ráébredt: „A parlamentá- rizmusnak nem az a lényege, hogy egy teremben levő képviselők többségének akarata legyen döntő, hanem az, hogy azok, akik a nemzet nevében cselekedni vannak hivatva, határozataikban a nemzet akaratát képviseljék, s abban választóik akaratának legyenek kifejezései.” Ennek értelmében a parlamentarizmussal ellenkezik, ha a többség olyan törvényeket erőszakol keresztül, melyek a nemzet, a választók akaratával ellenkeznek. Kossuth látta, hogy a központosítás útján hatalmi túltengésben tobzódó kormányzat előbb-utóbb teljesen hatalmába keríti a parlament többségét, s önkényes törekvéseinek alkotmányos látszaté statisztájává alacsonyítja. A többségi párt a kormány szolgájává válik, a parlament pedig elszakad a nemzettől, s nem lesz többé a nemzet akaratának a kifejezője. Kossuth e vészes folyamat ellen nem látott egyelőre más orvosságot, mint a képviselők visszahívási jogának a rendszeresítését. Biztosítékot kívánt adni a nép kezébe a parlament alkotmányellenes tevékenységének az ellensúlyozására, — a kiegyezés kora azonban másként értelmezte és csőd felé is sodorta a parlamentarizmust: választási csínyeket (olykor véres csínyeket!) rendszeresített, s a parlamentben bevezette a reakciós választójogi törvény és erőszakos választási módszer útján keletkezett többségi párt diktatúráját. „Én csak mythust hagyok magam után, nem actuális űrt” — sóhajt fel Kossuth 1872- ben —, jól látta tragikumát. Kossuth virtuális Magyarországából csakugyan mítosz lett, egyre halványodó, eredeti jelentőségében évről-évre fogyatkozó mítosz, nem támadt űr a nyomában, midőn hordozójával együtt sírba hullott. Kossuthnak ez a sóhajtása a honi függetlenségi pártok szigorú, de megérdemelt bírálata. A magyar függetlenségi pártok csak Kossuth nevét lobogtatták, de nem merészelték tanítását cselekedetre váltani. így: csupán választások alkalmával érintkeztek tömegeikkel, különben gyalázatosán elhanyagolták őket. Kossuth egészen nagyvonalú pártszervezet megvalósítására gondolt: gazdasági és kulturális szervezetekbe kívánta tömöríteni a dolgozó társadalmat, elemi érdekeikre, közösségi szervezeteikre akarta építeni a pártéletet. Fölmerül a kérdés: vajon egészséges-é, ha párt valósít meg ilyen szervezeteket? A kérdést vissza kell helyeznünk az egykorú viszonyok szövevényébe: a 67-es rendszerek tudatosan elhanyagolták, sőt akadályozták a dolgozó közösség önvédelmi s önművelési szerveinek építését, rettegtek tőlük, látszat-intézményeket létesítettek, betegesen darabjaira tagolták társadalmukat, tehát ellenzéki pártnak kellett volna vállalnia a megcsúfolt történelmi szerepet, s helyrehozni az utalkodó rendszerek végzetes hibáit. A magyar ellenzék ezáltal valóságos nemzeti súlyt nyert volna, s minden bizonnyal a nemzetteremtés otthonává nemesedik. Ám Kossuth magvai ezúttal is silány, kopár talajra hullottak, — a függetlenségi párt jelszavai hiába különböztek a kormányrendszerek frázisaitól, mindkét párt az uralkodó rétegek társadalmi végzetét, tehetetlenségét és fáradtságát hurcolta. Kossuth értesült az erdélyi magyar kérdés elfekélyesedéséről is. Főként Hunyad vármegyében vált katasztrofálissá a kérdés: a magyarság tömeges elrománosodása. A honi tényezők — mint mindig — most is tüneti kezeléssel akartak segíteni a bajon, holott akkora mértékű és annyira az életérzés mélyéből fakadó roppanásról volt szó, melyet csakis országos méretű újulással lehetett volna megakasztani. Ismét a nagy száműzött volt az, aki a kór gyökeréig tapintott, és rámutatott arra, hogy „itt régika bűnök”. Csodálatos előrelátással eleve bírálatot mondott a napjainkban népszerűsödött „szentistváni eszméről”: „Miután István királlyal elműveltették az idegen papok azt, hogy országlati maximává tétették vele azt a politikai lehetetlenséget, hogy egy nyelvű 20
