Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)

Barátja megint nyakkendőt viselt és elégedetten szemlélte a világot. Életkedvét mindig is nehezen lehetett csorbítani. Hetek óta hallotta, hogy a város vezetői piszkálják Gábort, de nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az ügynek. Nem féltette Hevesit, aki szintén virgoncnak mutatta magát, mintha rendben lenne a szénája, bár elég meglepő volt, hogy — mint egy hullócsillag . . — feltűnt Ráspolyon.

— Hogy kerülsz ide?! — Rádusz nem rejtette el meglepetését.

— Aki kerül, az jut valahova . . — titokzatoskodott.

Rádusz mosolyogva gondolt arra, hogy Gábornak nyilván erre akadt dolga, s most vele akar bemenni a városba, mert már befejezte a foglalkozását.

— Kati nem kísért el?! — hangzott a második kérdés.

Kati? Hevesinek ma először jutott eszébe a lány. Mindjárt el is határozta, hogy meglátogatja.

— Nincs időm bujálkodni ... — válaszolt azért.

— Micsoda?! Nincs időd? Eddig mindig korlátlan volt. . .

Máskor nevetett volna a bosszantáson. Most nem volt kedve hozzá; előremeredt. A Skoda nem húzott a szokásos tempóban, mintha nem menne az egyik hengere.

— Pedig most lettem igazán korlátlan.

— Miféle korlátokat törtél át? — heherészett Rádusz.

— Áttörni? Átlöktek rajta. S jó nagyot puffantam. Tegnap óta munkanélküli vagyok ...

Rádusz benyomta a féket — csikorogtak a gumik. De nem tudott leállni az útszélre, mert a padkát félig elmosta a víz. A kocsi néhány métert gurult, aztán gázt kapott, nem tehetett mást, mint nyelte tovább a kilométereket.

— Ragyogó! — játszott aztán rá Rádusz — Akkor szabad vagy és boldog . . .

— Sőt — replikázott — Harminc napig félfizetést kapok, pedig be sem léphetek a művelődési házba . . .

— Úgy? A nők örülni fognak. Úgy leszel otthon többet, hogy többet lehetsz Katinál. Vagy most más járja?

— Hogyne ... — Gábor elkomorult. A kérdés csípett.

— Na jó! —váltott komolyra Rádusz — Emlékezzél, nem olyan régen arról beszélgettünk, hogy Epres egy koszos, bugyuta porfészek, ahol keveset lehet csinálni. Ide- gesítően keveset. Te hevesen tiltakoztál, hogy az én szemléletem szemellenzős fővárosi szemlélet, amely lebecsüli a vidéki versenypályákat. S a verseny paci kát. Arra hivatkoztál, már-már gőgösen, hogy itt is lehet újat próbálni, lám, a jövőépítő tábort sem tiltották meg ...

— Talán nem így volt?

— De. A tábort megrendeztük, ehhez elég volt egy fecske is. Uraságod. Ám azóta szépen kiderült, mint látom, hogy mennyire keveset számítasz: simán kitúrhattak, mert néhány embernek nem tetszettél. Bábként bántak veled. Lásd be, ennyi a valóságos értéked, a többi csak látszat, önbecsapás. Pedig magam sem hittem, hogy zokszó nélkül lezavarhatnak a pályáról, ahol te még versenyezni akartál. Valószínűleg én is illúziók között élek, noha meg kellene végre tanulni, nem a nyájas szavak, hanem a konkrét történések a mérvadók. Eddig én is tiltakoztam, amikor mások azt harsogták, hogy vidéken változatlanul feudalizmus, vármegyeizmus van. Hiszen nem igaz, hogy nincs változás, öt-tíz évenként minden átalakul, csak észre kellene venni. Olyan új viszonyok állandósultak azonban, amelyek csak látszatra rímelnek a félig kapitalizált rendiségre. Új okok miatt: hasonló kínlódás. A közszükségleti demokrácia általában papírtalpú bocskorban szaladgál — gyakran papíron sem marad, hiszen a papír elázik! Ne vigyorogj! Engem nem az idegesít, hogy kitették a szűrödet, mert munkát fogsz találni, hanem az, hogy megtehették veled ezt. Az illetékesek jól tud45