Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)
vágyakozott, noha remegett a férfi fogvacogtató fölényétől, s az elő-előtörő félelmétől, hogy meggondolatlan árulkodása kiderülhet. A kérdés azonban elindult: — Gábor . . . szeretnéd ... — itt visszatáncolt — ha a barátod lennék? Kétszeresen is képtelen volt a kérdés. Anna asszony eddig is barátjának számított, bár nem tagadta fenntartásait, ennek ellenére bement a pénzügyi osztályra s ezzel végképpen lehetetlenné tette kapcsolatuk elmélyülését. Hevesi persze nem tudhatta még, hogy az asszony jelentette fel,, barátilag”, ám magában gyanakodott rá. A helyzet amiatt is képtelen volt, hogy Gábor valahogy megérezte, nem a zavart kérdésből, hanem a vágyakozó tekintetből: az asszony szívesen ágyba bújna vele, hogy gyermekes árulkodásáért engesztelést kapjon, de nem csupán ezért, hiszen valóban megkívánta a férfi lelkét, s elképzelte, hogy testébe is behatol: elpilledve ült a széken, lejjebb csúszott, lábát — tudta nélkül — kicsit széjjeltárta. Gábor lelkében, belül köd, kívül — a szobában — fény; villanyfény. Befelé figyelt: esti szürkület, feketéi lő fakoronák, kutyaugatás, növekvő félelem: félelem az ismeretlentől. Erőtlenség, homály, megmagyarázhatatlan szorongás: olyan belső feszítettség, amely torlaszt emel az álmok elé is. Gyengén érezte a feléje áramló női vágyat, mint az utcavégi lámpa pislákolását — és érezte az asszony visszafojtottságát, bűntudatát. A félelmek összetalálkozása, összeborulása: köd! Eltompult, nem közeledett, nem kívánta Anna asszonyt, pedig régebben el-elképzelte, hogy szeretni fogja, széttörve ridegségét. Karja nem azért maradt mozdulatlan, mert bosszút akart állni, hiszen a táborban még azt sem tudta, hogy majd felfüggesztik. Vágyát az is altatta, hogy most az ujját se kellett volna megmozdítania, az asszony várta a vetkőztető szót. A szertefoszlott büszkeség, az önérzet fogyatkozása megakadályozta férfiasságának ágaskodását. Előbb azzal büszkélkedett, hogy kitalált egy új szót: a provinciatotalizmust, majd azzal a primitív és megalázó ürüggyel állt fel, hogy miután éjjel két óra van, el kell altatnia a tábort: hiszen holnap hazautazás! Úgy lopakodott ki a szobából, mintha tolvaj lenne s riadtan menekülne. Holott Anna asszonynak lenne miért elfutnia előle. A helyzet képtelenül is végződött: még ő szégyenkezett! Másnap reggel, néhány óra alvás után arra ébredt, hogy megfoghatóan kívánja az asszonyt, mintha álmában megszokta volna a gondolatot, hogy a város elérhetetlen lénye az övé. Hogy az éjjel félt az asszonytól, tisztán érezte. Az együgyű szökéssel azonban eljátszotta annak lehetőségét, hogy máskor — egyszer! — meghódítsa, hivatkozva erre az éjszakára. Az irodaajtó bezáródott. Benne: temetői hangulat, virágkoszorúk és gyertyák nélkül. Kerülgetések: senki sem mert a másikhoz szólni, hangtalan bolyongások az üres művelődési házban. Hevesi az előtérben álldogált, egyedül, hátra tett kézzel, csak Hatvani sürgette, hogy minél előbb tartsa meg búcsúbeszédét, bár a csoportvezető szívesebben vette volna, ha erre nem is kerül sor. Ajtócsapódás, valahol az emeleten. A papírzsák háromnegyedig rakva a falnak dőlt a folyosón, száját zsineggel kötötte le, mintha pulyka lenne benne és ki akarna ugorni. Ennyi volt a szokatlan: a vörös futószőnyeges folyosón magányos, ormótlan papírzsák. Mint egy emlékműtorzó. Hatvani és Köves az ifjúsági klubba hívta össze a ház dolgozóit, akik hallgatagon, egymás után vonultak be, nem nagyon tudták, hogy mi következik. Nem tudták, hogy a vád vagy a védelem tanúi lesznek. Egyiket se szerették volna, csak azt, hogy minél előbb haza mehessenek! A káröröm, mint orrfacsaró illat, senkinek sem torzította el az arcát, kicsit derűsnek — noha rejtegette — csak Eta látszott, mert ideiglenesen kinevezték Hevesi utódjának. Utolsónak Havas Károlyné óvakodott be, fejét nem bugyolálta ki a kendőből, kezében zsebkendőt szorongatott, pedig nem szipogott 40
