Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)
magolnak vagy halottakat takarnak le vele, közúti baleset után, a sötétszürke, tócsás betonon. Ez való neki — barna papírzsák? — Magát senki se kérdezte! — üvöltött vissza Kövesnek indulattól remegve — A maga helyében én a saját bőröndömet is felkínálnám, hogy később legyen mivel enyhítenem a lelkiismeretfurdalást. Az ajtó lassan, teljesen kinyílt, mint egy börtönkapu. Köves betolakodó, felpuffadt arcából kivillantak gumós szemei, ahogy bordó nyakkendője alól, a szétcsúszott ingszárnyak közül a mellkas dús szőrzete. Micsoda harmónia: ezüstcsíkos fehér ing és őszülő szőrzet. Olyan látvány volt ez, mintha az iszapparton csúszkáló krokodil fehér csipkés főkötőt viselne. Az undorító testen a szép főkötő is undorító! Gyűlölte ezt a kacsahájas, szotyossá érlelt, ugyanakkor fájdalmas, s a fájdalmat zsírpárnákba fullasztó arcot, s a hivalkodó, kislányos inget, amelyen a csíkok színe olyan volt, mint karácsonyfán a festett dióé — a csilingelő, gyertyafényes, szaloncukros karácsonyfát azonban szerette. Köves nem dúlt-fúlt, pontosabban tudta, hogy nem mutatkozhat vasvillaforgatónak. De amikor betette maga mögött az ajtót, lerántotta a szívélyesség álarcát; a meztelenségtől annyira kivörösödött az arca, mint bizonyos emberszabású állatok hátsó fertálya. Szánandó volt, ahogy az indulatok lerohanták. Most azt mondta, amit gondolt. Durván, primitíven. — Van még más elszámolni valónk is! Remélem sejted, hogy mire gondolok . .. — Csak nem a bizalmi választásra? — Nem értesz félre! Hevesi a maga számára is meglepetésként érezte; nem fél. A felcsapó indulattól végképpen elmúlt a belső vacogása. Tudta, hogy ma felfüggeszthetik, de csak addig félt nyomorultul, amíg a baj nem következett be. Nem tartotta vétkesnek magát és ennél többet már aligha veszíthetett. Az nem jutott eszébe, hogy a pártból is kizárhatják. Aztán azt is tudta, ebben a helyzetben nem tehet mást, mint a szívós tarackbúza, nem pusztul el, akárhányszor is ki kapálják. — Rendben van — mondta szelíden —, könnyen lehet, hogy beszélni valónk van, de nem elszámolni valónk. Ennél az lenne gyönyörűbb, ha igekötőt cserélnél, s azt mondanád, hogy /eszámolni valód van velem, mint egy ellenséggel. És mosolygott, bizalommal. Ugyanolyan fülledt délután volt, mint a táborban, amikor telefonhoz hívták. De ez már július végi hőség volt: a kánikulát gyors záporok, hideg hullámok szabdalták szét, s a nyári virágok levelei sárgulni kezdtek. A művelődési ház dolgozói ezen a napon — egy kivételével — bent voltak, még Havas Károlyné takarítónő is. Katona Annamária hiányzott csak, aki három napja beteget jelentett: ijedtében íratta ki magát. Pedig most nem kapott sírógörcsöt. A sudár, hidegen sütő, folyton ünnepélyes, erotikát mégsem sugárzó — a harmincon túl járó — asszony másfél évtizede az egyik legszebb, ha nem a legszebb nő a városban. Sokan tartották annak, noha az aggszűz-erkölcsök miatt nem rendeztek szépségversenyeket. Az értelmiségi körökben repkedő pletyka szerint nem élt jól a férjével, a hivatalnokoskodó jogász nem tűrhette a királynői gesztusokat. Valószínűleg ezért vagy ezért is sodródott öntudatosan a városi tanács elnökhelyettesének karjaiba, bűntudat nélkül. Az elnökhelyettes élvezte az uralkodói csapongást, a szeszélyek nagyvonalúságát, a folytonos táncolni vágyást, ha már ő se értelemmel, se önkénnyel — se nagyvonalú tervekkel — nem uralkodhatott a városon. Hevesi nem a pletykák boldog továbbítóitól, hanem egyenesen Katona Annamáriától — kit Anna asszonynak szólított — hallotta, hogy valóban szeretője, néhány titkos találkán — ki gondolná: a tanácsi üdülőben — boldog szeretője volt az elnökhelyet37
