Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)
VARGA CSABA HADJÁRAT HADDAL’ A kastély udvari ablakai alatt tulipánok nyíltak, tömött sorokban, hadrendben; a vörös kelyhekből ömlött az illat, mint a vörös bor, s lassan beivódott az ablakkeretekbe, mint afáradt merengés a kocsmázóba hajnalfele; úgy tűnt annyira, hogy észrevétlenül átszivárgott az ablakkeretek bomló anyagán, mintha szúként rágta volna át magát, pedig csak a természet bodító bánata volt; s bent a művelődési ház irodájában, ahol még minden úgy maradt, ahogy sokáig lennie kellett, a tulipánillat körüllengte a könyveket, a régi bőrkötésú'eket éppenúgy, mint az új papírruhásokat, s nem kerülte el Hevesi fehér, keményített köpenyét sem, amelyet nemcsak olyankor viselt, amikor tisztának és előkelőnek tudta magát. Most az igazgatói irodában abban a karesszékben ült, ahova eddig kedves vendégeit ültette, s kesernyésen arra gondolt, nem is annyira nyomasztó várakozni, sejtve, hogy egyszer a várakozás is véget ér és akkor — íróasztal mögötti! — helyét végleg ót kell adnia; gyerekkorában egy micisapkás, hordó hasú fuvarosra várt ennyit, remegő gyomorral, kint a földes utcán, a széles szekérbejáró előtt, ahol az árokpartra hasalt le, mert apja fenyegetően ráparancsolt, hogy addig ne mozduljon el onnan, amíg a fuvaros nem érkezik haza és nem ígéri meg, hogy még aznap elhozza két kocsi trágyájukat. Nem hiába hasalt — azóta viszont megtapasztalta a hiábavalóságot. Július: tulipánok, virágzás lázítóan, hőség enyhülés nélkül, s benne eltompított rémület. Ahogy most ernyedten ült, tartás nélkül, megfenekelve a helyzetben, Németh László fényképe a háta mögött lógott, kissé félrecsúszva a falon — vajon mit kerestek alatta vagy mellette, netán nem is kutattak ott? A fullasztó meleg miatt becsukták az ablakokat, de az édes tulipánillat mégsem rekedt kint, bár lehet, hogy ő az irodában akkor is ezt az illatot érzi, ha a tulipánok fonnyadó kelyheiket, mint levágott fejeket, bokáikhoz ejtik. A magas támlájú kanapén a két ellenőrnő terpeszkedett, szótlanul kavargatták kávéjukat; egyhangúan, ahogy egy öreg malom őröl. Elégedettnek tűntek, s — ha titkolták is — győztesként feszítettek. Mindnyájan Hatvanira és Kövesre vártak, azokra a vezetőkre, akik tolmácsolják majd az ítéletet. Nem volt kétséges: kettétörhetik Hevesi pályáját. Aztán kopogtak, nem kérelmezőn. Hatvani lépett csak be, nem nyújtott kezet, megtorpant az iroda közepén. Mintha hiányzott volna a hatalmi öntudat, de az emberi hitel is. — Arra kérlek — szólt Hevesihez — csomagold össze személyes holmidat és menjél haza. íme a döntés — kicsit szégyenkezve előadva. Gábornak nem akaródzott megmozdulni, mintha a vendéglátó szék fogolyként őrizné; lábában s karjában nem akadt annyi erő, hogy felemelje magát. Beleroskadt abba, hogy ajtót mutattak neki. Annak idején úgy rendezte be az irodát, hogy bármikor visszavonulhasson ide, a könyvespolcokkal, mint párnákkal kibélelt irodába, s most kitiltották menedékhelyéről és egyelőre nem is interpellálhat. Amikor az olmos tompaság koraesti ködként rátelepedett, Pásztor Zsuzsa ha nem is durván, mégis részvét nélkül ráripakodott; „Egy órán belül hagyja el a művelődési házat!”. Hatvani nem intette le a lelkes ellenőrnőt, öregemberként fordult ki az ajtón, ahol utána mindjárt Eta lépett be, könnyű nyári ruhában, s barna papírzsákot húzott be, mint egy óriási felmosórongyot. Hevesi nem * * Újabb részlet egy készülő regényből 35
