Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Pintér Lajos: Kristályéjszaka; Szépen élni; A vallatok gépe; Jelenünk égő faháza; Istenhegyi ősz, őszidő; Fehér köpenyek dicséretére (versek)

ISTENHEGYI ŐSZ, ŐSZIDÖ

Épp megjöttek s már útra-készen a fecskék, körberepülik búcsúzán a nyári konyhát, a kertet, a kertben nagyanyák kicsi kontyát, megszédülnek e körforgásban a szúnyogok, legyek. Röpülne ö is: talpig sárga irigység az akácfa, kipirosodik a nyárfa arca, elpirul a nyír, a suhanc, zöld, örökös zöld csak a fenyő, tükrére gondol,

az Anna-tóra.

Kereket old, fújtat a szél, futna, bokrokon megbotol, szabadíts meg gyökereimtől: egyetlen sóhajtás a kert.

A világ vagyok: föld is, fa is, és eszmék, gyökeret eresztett a lábam, mondja a pöttöm nagyanyácska, átsüt a kontyán, ragyog a nap.

Kipergett családjára gondol, kikkel hivatal, iskola, üzem üzen, vagy inkább nem üzen.

Tenyerére nézz: fa kérgére.

Ő madárijesztő? — kérded. Madáretető?

A szőlőszemek, lángoló szőlőlevelek még átcsempészik a nyarat, darázs részegséget, édes ízt, de tetteinkben, lehetben, nem lehetben megruskósodik a bor, az ígéret.

FEHÉR KÖPENYEK DICSÉRETÉRE

Regényt szerettem volna írni rólad, fehér,

fehér szín, hófehér, gyászfehér,

szerelmesverset hozzád, béke színe s áttetsző fagyoké.

Milyen a tél felétek? — kérdezte

levelében egy távoli barátom.

Nagy telek vannak, nagy hidegek.

Vörösmarty versének meghasadt egéről még mindig dől-dől a hó, tátog, tátong, nyakig hóban áll a ház is, az író-szövetség épülete.

Halálos hóhullás a vers, hull, kavarog a kiegyezések csatatere fölött: hol élő a holtnak békét diktál, hol a szövetet, a gyásztól meghasadt eget röptűkkel a varjak fércelik, varrják, ilyen a tél.

Regényt szerettem volna írni rólad, fehér, munkahelyem: fehér papír, szerelmesverset hozzád, fehér köpönyeg, forgatatlan.