Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)
Nem jött ki. Egy hét múlva megint megláttam. Csodálkozva nézett rám: mit bámulom annyira? Erre az alkalomra már kész tervem volt: fölajánlom, hogy rajzot készítek róla. Nagyon rosszul rajzoltam, de annyira húzott magához az arca, hogy reméltem: mégis szép arcképet adhatok neki. De csak néztem, míg elhaladt mellettem. Azzal álltam bosszút a saját maflaságom- ért, hogy föltűnően követtem. Ha hátranézett, belenéztem a szemébe. Egyszer hallottam, hogy az anyja kikiabált neki az esti udvarra; „Olga, nem jössz még be?” Ezután egy Olga nevű lányról révedeztem. Néha-néha még követtem az utcán. Este, ha lefeküdtem, láttam magam fölött az arcát, a busás, fekete haját, piros, húsos száját. Az ősz rettenetes fehér télbe nyilallott, kevés volt a szenünk, bátyám kint a fronton. Egyre szomorúbban álldigáltam a konyhaszekrény előtt és a nagy havat néztem, amely fehér kazallá változtatta a szomszéd telek terebélyes diófáit. Mi lesz belőlem? Nem láttam semmi választ a havas domb fölött. Nem jöttek látomások. Csak Olgával álmodtam még egyszer: úszott át a Dunán és azt kiabálta: csavargó, csavargó! Menj innen, csavargó. Attól kezdve nem gondoltam rá. Gólyavadászat Alsónémedi felé sokkal nagyobb mocsarak, vadvizek, turjánok voltak, mint a Szent- kútnál. Ha a tavaszi vadvíz arra elöntötte a kocsiutat, ott nem lehetett május végéig átgázolni: métereket emelkedett a szint. A vad fodormentaillatban madarak, rovarok, lepkék csapongtak; buján, sűrűn, haragoszölden nőtt a sás, a szittyó, a fűzfasor, a kosárfonóbokor bozótja. És megjöttek a piroscsőrű, fekete-fehér gólyák. Sok gólya élt tavasszal-nyáron Harasztin: ez ma már teljesen képtelenül hangzik. Most semmi esetre se gondolnék arra, hogy egy gólyát nyíllal lelőjjek, vagy lándzsával eltaláljak. Akkor lépten-nyomon ott ácsorogtak a gólyák a mocsarakban, s bár tisztelt madár volt, én a dicsőséget éreztem volna nagyobbnak, mint a kegyetlenséget, ha egyet sikerül elejtenem közülük. Nyíllal ennek ellenére sose lőttem rájuk: ezt csúfságnak gondoltam. De egyszer bodzafából készített, szögnyelű lándzsával elindultam a Némedi felé húzódó turjánba gólyát vadászni. A gólyák messze emelgették lábukat, szedegették hosszú csőrükkel a békákat, ebihalakat attól a helytől, ahol én elrejtőztem a nád és sás között. Térdig ereszkedtem a langyos, tavaszi vízbe, lándzsámat dobásra készen tartottam és nagy csöndben vártam, hogy valamelyik gólya arra jön. Csak erre számíthattam, ha el akartam találni: különben a legkisebb mozdulatot is észrevették. Feszült figyelem, a közeledő dobás izgalma, ez tartott fogva. Arcomról csurgott a nap, olyan meleg volt a tiszta ég alatt. így is szépek voltak a gólyák, de egy sebesült madár, amit hazavihetek és megszelídíthetek, még szebb lett volna. Vártam is izzadtam türelmesen. Néha eldöcögött mögöttem egy-egy kocsi, de engem nem láthatott senki a sűrű nádban. Sok idő telt el. S ha ma visszaképzelem magam oda: kezemben bodzafalándzsa, rajtam semmi, csak egy fekete klottgatya, arcom lesülve, szemem csillog a bizony10
