Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pintér Lajos: Kezemre szállt a helikopter (Bartók emlékezete)
azt a lézerágyút, amelyik lövi a földről a földet. Leonardo művészete az időben mégsem veszítette el érvényességét. Szépségeszmények, igazságeszmények könnyedén átívelnek a korszakok fölött. A népdalokban, balladákban, a tánc mozdulataiban is mindenkor jelenlevő, jelenidejű a múlt, hatékony az emlék. Már nincs is jogunk lemondani róluk; az ókor görögsége nevében a mítoszokról, Lodovico il Moro milánói herceg nevében Leonardo műveiről, paraszti népünk nevében a balladákról nincs jogunk lemondani, hiszen mára már ezek nem az övék és nemcsak az övék, nem a miénk és nemcsak a miénk, hanem az egész emberiség kincse lett mindez, közös tulajdona. Esténként minden lakásban fellobban a Üdére kék fénye, televíziónk mondja a világ híreit. Egy-egy helyi hír, persze, sok ebben a látszat, könnyen kerül a világ színe elé. Ezzel párhuzamosan a nemzeti irodalmak, kultúrák helyett vagy mellett, Európa kultúrája mellett egyre több szó esik a világirodalomról, világunk kultúrájáról. Többször és többször felvetődik a vitatandó kérdés, mi is hát a világirodalom, világ- kultúra. S fogalmazódik olyan válasz is, amely szerint ez a világkultúra arra való, hogy az eddigi, zártabb, sokrétűbb kultúrákat fölváltsa. A világ egységes, új nyelve arra való, hogy a nyelvek bábele helyére kerüljön, egyetlennek. Az én válaszom arra, mi a világirodalom, a világkultúra, a következő: metafora. Annak metaforája, hogy az ember, az emberek által bárhol létrehozott rangos irodalmi alkotás vagy kulturális érték az emberiség védelme, fennhatósága alatt áll. Ennyit magyarázatul a szépség és igazság sokat vitatott tulajdonjogáról. A modern művészeteknek is teljes jogon lehet így a népművészet mintája, mai költészetünknek a népköltészet tiszta forrása. A költészet is lehet egyszerre ősi és modern, mint maga az ember. Hagyománytagadásának modernsége adja meg, Németh László szavaival: a hősi elégedetlenséget, a távlatokat, a hideg fegyelmet. Ősisége, népisége, hagyománykeresése adja meg az ezzel nem ütköző anyagot, az Európa alatti embert, a forróságot. A 19. századi költő realistának tudta a népköltészetet és anyagából a realista költészet templomát építette, ahová, tudjuk, belépni mezítláb is szabad. A szimbolizmus a népköltészetet jelképrendszernek tudja, ettől nyer bátorítást. Legújabban a szürrealizmus, a mágikus realizmus költői a látomásosságra helyezik a hangsúlyt, annak törvénye szerint beszélik a népköltészet anyanyelvét. A Bartókról elémvetített történetekben, emlékekben, melyik is a számomra a legfontosabb, legjellemzőbb? Egyértelműen a következő. 1937-ben Féja Géza és Kovács Imre könyveinek, szociográfiai munkáinak elkobzása után, több szerző ellen indított bírósági tárgyalások idején, a haladó értelmiség az íróperek elleni titakozó nyilatkozatot fogalmazott. A nyilatkozat szövegével a Zeneakadémián megkeresték Bartókot is. Ő a felkérésre azt mondta: ha aláírom, törvénysértést követek el. Dehogy követ el, tanár úr — válaszolt valaki. Ne beszéljen, mondta Bartók, ez törvénysértés: adja ide a tollát. Ez az én Bartók-modellem: a legtudatosabb vállalás és a legtudatosabb tagadás bátorsága, egysége. Mielőtt pontot tennék az írásom végére, fölállok, körbesétálok a lakásban s akkor beszélni még alig tudó fiam szájáról egy nagyon érdekes mondatot olvasok le, maga elé mondogatja. Ez lehet élete első verse, hisz a szöveg meglepetésemre versszerű: „Kezemre szállt a helikopter, amikor egy méhecske megharapott.” Elcsodálkozom, képzeletében miképp s miért kapcsolta össze ezeket a legkülönfélébb élményeket, öröm- és veszélyérzeteket. Talán öntudatlanul is sejti a bartóki törvényt, ami törvény, tanulság lassan bennem is tudatosul: hogy egymástól távoleső pontjainál kell átfogni a világot, a terhet, ha valamiképp föl akarjuk emelni. 96
